Nappali

...

Haladunk le a hegyről, kicsit már jobb a terület, nem annyira gazos, de végülis nem számít, a saját lábamban is meg tudnék botlani jelenleg. Meg is teszem nem egyszer, ilyenkor jobban rátámaszkodok a lányra. Nem teszi szóvá, de elég sz@e helyzet, hogy pont én egy ellenséges lányra támaszkodok. Méghozzá szószerint. Szép, már legalább tudom mire vezet a könnyelműség. Piszkálódására nem válaszolok, se erőm, se kedvem vitatkozni és nem is vagyok abban a helyzetben, hogy visszaszóljak neki.
- Ha lenne térerő, már én hívtam volna az embereimet... Meg is próbáltam, onnan tudom, hogy ezen a helyen még térerő sincs. Távol mindentől... Én a városhoz vagyok szokva – jelentem ki úgy, mintha egy egyben lekicsinylő kijelentés lenne a külvárosra nézve. Annak is szánom. Nem csak azért, mert ellenséges, nekem ez a terület amúgy is visszamaradottabb, semmi különös nincs benne. Fáradt vagyok, így kicsit meg is állok, nem hagyom, hogy magával húzzon. Egész eddig elég jól tartottam magam az iramhoz, ennyi nekem is jár. Innen már látni a külvárost. Tetszik a mosolya, nem az igazi, nem vidám, de akkor is jól áll neki.
- Ja még a végén azt hiszik, az ellenségnek kémkedsz... Nem örülnének neki a külvárosiak – kissé finoman fejezem ki magam, persze ez alatt azt értem, hogy hamar eltennék a csajt áb alól.
- Gyógyszer... remélem sok, most egy doboz fájdalomcsillapító sem lenne elég – morgok egy kicsit, nem tetszik nekem ez a helyzet, hogy itt ragadok a külvárosban. Már előre tudom, hogy a gyógyszer ki fog ütni. Akkor meg azt csinál velem, amit akar... Bárkit odahívhat vagy tudom is én, nem szoktam ilyenen izgulni, de ez a helyzet nagyon könnyűvé tenne a külvárosiaknak egy kis válságdíj követelést. Mindenesetre valamiért bízok a lányban, nem hiszem, hogy ez lenne a célja.
- Ahh, a fenébe... – morgok ismét, érzem, ahogy csöpög a vérem. Talán semmi és senki nem szagolja ki, nem örülnék neki, ha kiderülne, hogy itt jártam. Bár... annyira nem érdekel. Ha eltűnök innen, utána már nem számít, mire jönnek rá. Lara szerint tíz perc alatt nála leszünk, nem tudom mennyi idő telik el, de nekem óráknak tűnik, amíg végre kinyitja az ajtót, engem meg nem sok tart vissza, hogy beessek rajta. Megmentőm a nappali felé terel, érzem, ahogy lenyom a kanapéra, de nincs nehéz dolga, eldőlök én magamtól is.
- Nem értem miért mentettél meg... ott is hagyhattál volna, elég kockázatos a belvárosi vezért rejtegetned a házadban... Tényleg érdekel, miért csinálod – szólalok meg halkan. Már remegek, hiába vagyunk bent a házban, annyira fázok, mint talán még egyszer sem. Igyekszem összehúzni magam úgy, hogy lehetőleg ne vérezzem össze a kanapéját. Becsukom a szemem, nehéz nyitva tartani. Még hallom, ahogy mond valamit, de nem válaszolok, csak morgok valamit, érzem, ahogy elnyom az álom vagy legalábbis valami rám nehezedik és mást sem tehetek, minthogy megbízom a lányban. Senkiben nem szoktam.

Lassan áll csak össze a kép, hogy hol is vagyok és miért, de ahogy meglátom a lányt, egyből beugrik minden. Annyira nem is bánom. Pocsék érzés, fáj, de rosszabb is lehetne. Ha mondjuk ott maradok a fa tövében... na akkor tuti kaja lett volna belőlem. Nem is értem, miért segített igazából, nem konkrétan az ő ellensége vagyok, de nem is az én területemen él. Mégsem hagyott ott. Nem vagyok hálátlan, díjazni fogom a dolgot, csak még nem tud róla. Nem is kell.
- Négy óra? – csattanok fel és egyből fel is ugrok... illetve felugranék, de sziszegve dőlök vissza. A fenébe, megmozdulni sem tudok. Inkább maradok a helyemen, kicsit összeszedem magam. Amíg Lara eltűnik a konyhában, körbenézek így fekve. Erre tegnap nem volt lehetőségem, úgy ájultam be ide, hogy jó lehetett nézni. Vagy az ma volt? Azt sem tudom mikor talált rám.
- Bármi megfelel, ezt a párnát is meg tudnám enni – emelek fel halvány mosollyal egy díszpárnát és meglengetem. Pont azt, ami a hátam mögé kerül, ahogy megint segítséggel felülök. Ez húzós volt.
- Tényleg nem maradhatok, neked sem éppen előnyös, hogy itt rejtegetsz – sóhajtok fel, de közben tömöm magamba a kaját. Általában nem ezt szoktam reggelizni, de úgy érzem, még soha nem esett semmi ennyire jól. Nem hozza fel a dolgot, hogy a haját piszkáltam, nem tudom, hogy azért, mert jól esett neki vagy azért, mert felhúzná magát rajta, de jelenleg nem vagyok vitaképes. Így inkább én is hallgatok, egy ideig.
- Kössz a reggelit, meg úgy... az egészet – préselek ki magamból valami köszönetfélét, inkább csak morgás az egész, de tőlem még ez is sok, semmit nem szoktam megköszönni.
- El tudom képzelni, mennyien kereshetnek már. Tuti nem fogják elhinni, ha elmesélem, hol voltam. Persze ehhez még haza is kell jutni – a telefonom után próbálok kutatni, de nem találom.
- A fenébe, nem láttad a telefonom? – nézem át a másik zsebem is, de semmi. Remélem nem esett ki sehol, mert az elég gáz lenne.
- És most, hogy itt ragadtam, mivel töltjük a napot? – érdeklődök és a kötésemre pillantok. Véres, szóval el is fordítom a tekintetem. Bírom én, de nem akkor, ha az enyémről van szó.