Asztalok

Sok minden dőlt már el ezeknél az asztaloknál.

Sokadjára térek be már a kávézóba. Szeretek ide járni, az utóbbi időben jóformán minden szabadidőmet itt töltöm - már amikor nem épp bevásárlókörúton vagyok. Mondhatni, mára már a törzshelyemmé vált. Mi sem mutatja jobban, mint hogy már készül is a szokásos mandulás lattém, amint belépek. Előzőleg nem árultak ilyet, az itteniek többsége nem rajong az ehhez hasonló különlegességekért. De én ezt nem hagyhattam annyiban. Lerendeztem mindent ekörül, és azóta a sok egyszerűbb ital közt már ez is szerepel a kínálatban. Igaz, talán azóta is en vagyok az egyetlen, aki ilyet kér, de én viszont szinte minden nap. Van, hogy többször is. De megérte. Ennyi maradt a fiatalságomból, épp ezért nem mondhattam le róla.
~Azok a finom kávék Mariával... Igen, mert rá emlékszem. Jóapámra már kevésbé.~
Igaz, akárhány követ mozgattam meg érte, akármennyi időm és pénzem rááldoztam, még ez a latte sem érhet pótanyámé nyomába. De legalább van és nincs más dolgom most sem, mint megvárni. Az első időkben még csillogó szemmel, heves szívdobogással tettem ezt, most már inkább megnézem magamnak az ittenieket.
Talán még sosem voltak ennyien. Vannak ismerős arcok, és kevésbé ismerősek is.
~Persze. Könnyen ránt magába ez az élet bárkit. Orvost vagy a rend őrét ugyanúgy, mint szegény embert. Ha nem még könnyebben. Nálam nem ment ez sem ilyen egyszerűen. De az már a múlt.~
Nincs teljesen üres asztal. Talán csak későn érkeztem... De törzsvendégként még így is van bőr a képemen elparancsolni azt az egyszem embert a kedvenc asztalomtól. Képtelen lennék máshová ülni, onnan tökéletesen belátom az egész helyiséget.
Amint elhúz onnét a szerencsétlen, le is telepszem, finoman helyezem magam elé a jókora pohárnyi kávém - mintha csak valami kincs lenne -, aztán fellapozom kedvenc napilapom. Elidőzöm a befektetési tanácsok rovata fölött, aztán áttérek arra, ami most jobban érdekel. A bűnügyi hírek, gyászjelentések... Talán morbid, de ezeket mindig figyelmesen átnézem, hátha rábukkanok egy ismerős névre. Szakmai ártalom, azt hiszem.
Talán piti dolog egyszerűen csak kávézni itt, ahol mások üzletelnek is, de nem érdekel. Nekem kell a kávém és itt akarom inni.

& Morgana T. Sommers

*Kávézó... De régen jártam én ilyen helyen, viszont most megkívántam egy kicsi koffein bombát, és remélem a pici sem fogja bánni. Maximum kicsit megkergül, de ennyi most kell a kis szervezetemnek, maximum sok tejjel kérem az adagomat. Be is lépek kávézóba, persze dugig van és minden szempár rám mered, a Kenvarddal való találkozás kikészített és így meg is lepem magam a karamellás kávé mellett egy málnás sajttortával. Halmozzuk az élvezeteket, míg meg nem látja valaki, akinek mondjuk nem kell. Például az orvosom, vagy Jason, ha erre járna. De most hogy egy hónapja újra együtt vagyunk, megint kezd elhanyagolni. Nem tetszik ez az egész, egyáltalán nem nyílt, és nem tudom merre mászkál éjszaka, de amit tudok, hogy nem velem van. Miután megkapom a kávém és a sütim erőt veszek magamon, és igyekszem valami asztalt találni. Egy fekete hajú lány... egyedül ül és talán ő az egyetlen, akit nem zavarnék, így lassan arra felé veszem az irányt.*
-Bocsáss meg, leülhetek hozzád? Minden asztal tele van.*zavarom meg újság olvasás közben, és ég a pofámon a bőr, hogy ezt kell megtennem.*

- Persze. - válaszolom a feltett kérdésre anélkül, hogy felnéznék az újságból. Nincs sok kedvem a társasághoz - ha lenne, nem zavarom el innen azt a marhát -, neki meg nincs sok választása, hová üljön. Így aztán nekem se, tehát bele kell mennem, hogy az én asztalomhoz jöjjön. Még mindig hamarabb viselem el egy nő jelenlétét, mint egy tolakodó férfiét. Mert amelyik a közelembe kerül, az előbb-utóbb tolakodó. Bár lehet, hogy ezt is csak beképzelem, lehet csak valami poszt-traumás paranoia... Vagy a franc sem érti az ilyesmit, csak az orvosok.
Csak akkor nézek fel újdonsült asztaltársaságomra, mikor a gyászjelentések végére értem. Ekkor látom, hogy ő... Várandós.
~Na, ez az, ami én soha nem akarok lenni.~
Ez az első gondolatom. A második pedig, hogy így most nem gyújthatok rá.
~Tök jó.~
Egy mániás cselekvés, amiről most le kell mondani. Valahogy.
- Szólhattál volna, hogy segítsek ide hordani a holmid. - próbálok kedvesnek mutatkozni, de fogalmam sincs, egy állapotossal szemben mi számít illőnek és mi bunkóság.
-Már mindegy. Jó étvágyat. - mosolygok rá. Mivel fogalmam sincs, mi egyebet mondhatnék, visszafordulok az újsághoz. A bulvárhírek következnek, ahogy lapozgatok, s bár nem igazán kötnek le, egyvalamin megakad a szemem. Még szó nélkül sem tudom megállni.
- Na, ezért kellett annyi gyereket örökbe fogadni, hogy most mehessen vissza az összes oda, ahonnan hozták. Nagyobb kegyetlenség, mintha ki se hozták volna őket az árvaházból...

*Nagy a szerencsém, hogy a leányzó megengedte, hogy leüljek hozzá, na nem mintha nem kellene már otthon lennem, de attól még egy kicsit kényeztetnem kell magam. Csendben le is teszem magam, nem szeretném megzavarni, gondolom valami érdekes cikket olvashat, hiszen nem igen nézett fel a lapból. Bele is kortyolok a karamellás kávémba, és jóízű mosoly suhan át az arcomon, ezért megéri bűnözni. A lány épp akkor pillant fel és szól hozzám, mikor az első falat sajt tortát a számba helyezem, ezért egy bamba vigyor kíséretében igyekszem mielőbb lenyelni a falatot, és nem teleszájjal válaszolok így neki.*
-Ugyan, semmiség. Ennyit még elbírok köszönöm.*mosolygok rá kedvesen, és ahogy jó étvágyat kíván egy köszi-vel el is intézem. Ő is visszabújt az újság mögé és én is folytathattam Pocaklakó kényeztetését. Talán a desszertem feléig jutottam el, mikor meghallottam a lány hangját újra.*
-Bocsi, de megkérdezhetem, hogy milyen cikket olvasol, amiért így kifakadtál?*szólalok meg halkan és bizalmatlanul pislogok az újság felé, talán nem is kellene tudnom róla, ki tudja. Azért mégis furdal a kíváncsiság, hogy vajon mit tartalmazhatnak az olvasott sorok.*

Tovább lapozok, olyan idegesen, hogy majdnem ki is tépem a lapot ezzel a lendülettel. Nem is kételtem, hogy felindulásommal felkeltem az érdeklődését. Visszalapozok, megfordítva az újságot és közelebb tolom hozzá a csontsoványra fogyott színésznő képét. Sosem gondoltam olyan jó nőnek mint a pasik nagyja - és ebben nem csak a beképzeltségem a ludas, vagy az irigység, amit sokan előszeretettel hoznak fel, ha a kedvencüket bírálat éri -, de azt el kell ismernem, hogy a kedves hölgy már csak árnyéka a pár évvel ezelőtti önmagának.
Vagyok neki egy kis időt, hogy beleolvasson a cikkbe ha akar, mielőtt kifejtem a véleményem. Ezúttal nem magamnak, hanem neki.
-Elképesztő az emberi hülyeség. Örökbe fogadott vagy hat gyereket, csinált még mellé vagy két sajátot... És tessék. Most nagyjából gyógyíthatatlan beteg. Ki fog gondoskodni róluk, ha meghal? A szintén színész "apuci"? Frászt.
Megingatom a fejem. Persze, tudom, hogy az ilyesmit nem lehet előre látni és a pénzes macát csupán a jószándék vezérelte. Meg, legalább jó helyre tette a sok fölösleges pénzét. De ettől függetlenül mindig is hülyeségnek tartottam, hogy egyrakásra halmoz ennyi kölköt.
Persze, lehet, hogy csak elfogult vagyok, elvégre soha az életben nem vetemednék arra, hogy erre a világra hozzak egy gyereket.

*Feszülten figyelem a nőt velem szemben, ahogy egyre idegesebben lapozgat, majd végül mégis rám emeli tökéletesen éber szemeit, és felém fordítja az újságot ahogy vissza lapoz benne. Csendesen pillantok rá a képre, és valójában elszörnyedek, ez mér az arcomra is kiül, és finoman tolok egyet az újságon, hogy nem szeretnék beleolvasni és nyugodtan elveheti. Felfordult a gyomrom tőle, de nagyon nem szeretném kiadni magamból amit eddig ettem. Csendben hallgatom meg a lány véleményét, majd bólintok, teljesen igaza van, nem értem, hogy miért jó ez az egész.*
-Persze jó szándék, csak éppen nem tudnak gondolkodni az emberek. Sajnos ez van, ez ellen mi nem tehetünk. Az én véleményem, hogy a saját gyerekei is elegek lennének neki. Én csak őt tervezem...*pillantok le a pocakomra, és újabb adag sütit tüntetek el a számban.*
-Szabadna a nevét? Engem Cattie-nek hívnak.*tanulva némely esetből, most már igyekszem az igazságnak megfelelően beszélgetni, nagyon remélem, hogy nem most fog elküldeni a leányzó, mert akkor iszonyat dühös, mérges, és szomorú is leszek, az hogy egyedül is, az már részlet kérdés. Már napok óta egyedül vagyok abban a hatalmas házban.*

Csak miután megosztottam vele a gondolataimat, gondolom végig, hogy akár még magára is vehetné azt az ellenségességet, ami a hangomban rejlik, akármilyen nyugodtan igyekszem szavakba önteni véleményem. Nem olvas bele a szenzációhajhász, két teljes oldalas cikkbe, de nem is veszít sokat. Az előző két mondanomban szerintem teljesen ki is veséztem a témát.
Ő is elmondja a véleményét. Igazából reméltem is. De azt nem gondoltam, hogy ennyire igazat ad majd nekem. Viszont valamennyire megkönnyebbülök, hogy nem vette sértőnek a szavaimat. Egyébként, fogalmam sincs, miért aggódom egyáltalán ezen. Nem sűrűn zavar mások lelkivilága. Valahogy az övébe mégsem szívesen gázolnék bele térdig.
-Morgana. Igazán örvendek. - mosolygok rá, aztán lenézek a hasára. Kissé beleborzongok a gondolatba, hogy egy kis valaki fejlődik benne. Mivel nem tartom észrevehetetlennek a megnyilvánulást, előállok valami diplomatikus megfogalmazásával annak, hogy semmi pénzért nem vállalnék gyereket.
-En nem tudom magam elképzelni az anya szerepében. De látom, ezt a kis csöppséget nagy szeretet várja. Már most is megkap mindent, amit csak óhajt. - mosolygok ismét és a sütemény felé biccentek.

*Miközben lassan elfogy a sajttortám a lánynak is megtudom a nevét. Meleg mosollyal pillantok rá, semmi ellenségeset nem találok benne, végre az első nő, akivel kommunikálok, mióta itt vagyok Jasonnel.*
-Részemről a megtiszteltetés Morgana.*fejbiccentéssel fejezem ki tiszteletem felé, majd bekapom az utolsó falat édességet és felpillantok a lányra ahogy újabb mondat halmaz hagyja el a száját.*
-Én sem tudtam volna elképzelni magam kismamaként, de becsúszott, és nem voltam hajlandó lemondani róla. Bár néha úgy érzem, hogy nem férünk el ketten a bőrömben, a kicsi lány igazán megdolgozik azért, hogy ne tudjam visszafogni magam.*vigyorodok el, ahogy a szalvétáért nyúlok, hogy megtörölhessem a számat. Majd belekortyolok a kávémba és elégedettem hátra dőlök.*
-Szünet, vagy munka utáni kávé?*kérdezem kedvesen, kicsit elvagyok veszve az időben, de annyira nem érdekel, így majd megtudom, hogy mennyire számítsak, és hogy Jason esetleg mennyire fog kiakadni, ha netalántán késni merészelek.*

-Azt mondják, sok nő hozzáállását megváltoztatja, ha mégis teherbe esik. - vállat vonok, beleiszok a kávémba. Már épp megfelelő hőmérsékletűre hűlt.
-Én valahogy nem fűzök ehhez sem sok reményt. Szerintem szörnyű anya lennék, minden óvintézkedést meg is teszek azért, hogy ne kelljen ezt véletlenül sem elszenvednie egy kicsinek.
Újra iszom. Sokáig boncolhatnám még a témát, de nem akarok nagyon belemenni. Inkább felelek a kérdésére.
-Valahogy kicsit ez is, az is. Nincs túl szoros időbeosztásom, de azért talán inkább mondanám talán szünetnek. Ha a kedves főnököm úgy gondolja, szüksége van rám, bármikor berendelhet. - mivel már a beszélgetés árán sem bírom tovább, előveszem kistáskám oldalzsebéből a cigarettám.
-Gondolom, nem dohányzol. Megbocsátanál két percre?
Ha beleegyezik, hogy magára hagyjam egy szál cigi erejéig, ki is megyek az épület elé rágyújtani. Mert kettejüket nem fogom mérgezni.

-Nem tudom, hogy mit mondanak, nem hallgatom a szóbeszédet, de lehet benne némi igazság.*mosolygok Morganara, majd kicsit meglepődök a következő kijelentésén.*
-Amíg nem próbálod ki, addig nem mondhatsz semmi biztosat.*persze semmire nem akarom rávenni egyszerűen csak a véleményemet mondtam el neki. Aztán áttérünk a munkára, míg újra kezembe fogom a kávém és úgy nézek a lánnyal farkas szemet, vajon idősebb mint én?*
-Nem, nem dohányzom, persze menj csak.*ragad ki a gondolat menetemből, majd míg Morgana elhagyja a kávézót újra beleiszok a karamellás csodába. Persze a picur is elvan magában, gondolom élvezi a sajttortás kényeztetést, én is ezt tenném. Elgondolkodtam magamban, hogy vajon az én kincsem hogy állnak hozzá, ha egyszer elveszítene, úgy, mint én az anyukámat, de inkább elhessegettem a képet a fejemből. Nem tudnám megemészteni a soron következő emlék tárat, így inkább rendelek még egy süteményt, és egyet Morgananak is, hátha telibe találok, és a fekete erdő torta szeletet ő sem veti meg.*

Elnézi nekem, hogy távoznék néhány percre, így ki is használom az alkalmat. Sietve jutok az épület elé, és alighogy kilépek az ajtón, máris rágyújtok arra a szál füstrúdra. Alaposan kiélvezem a kesernyés ízt, mélyen átitatom tüdőm is a füsttel. Sietek ugyan, hogy ne hagyjam olyan sokára magára, ugyanakkor igyekszem teljesen megélni mindent, amit a cigaretta nyújthat. Elvégre ki tudja, mikor jutok ki megint rágyújtani. Egyelőre ugyanis nem célom kétpercenként kikéreckedni. Az igen modortalan lenne egy ilyen friss ismeretségnél, főleg így, hogy képes vagyok vele rendes beszélgetést folytatni, nem pedig holmi üres fecsegést.
Nézem a bárányfelhőket, ellenőrzöm a telefonom, nem érkezett-e üzenetem esetleg, aminek a hangjelzését nem hallottam meg.
Aztán, ahogy elég a cigi, eltaposom a dekket, és visszasietek az asztalomhoz.
Leülök ismét vele szemben, aztán löttyintek magamra egy pici parfümöt, az enyhe, nagyjából üde vízesés illatú fajtából. Legalábbis nekem mindig az jut eszembe róla. Rendes esetben a számba tolnék egy rágót is, mivel nem szeretem, ha füstszagú vagyok, azonban most egy szelet sütemény vár, meghozzá az egyik legfinomabb. Kár lenne elrontani a mentolos ízzel.
-Nagyon kedves, de igazán nem kellett volna. Félek, nem érek a végére, mikor a főnök úr ugraszt. Mocskosul jó érzéke van hozzá, hogy olyankor zavarjon, mikor épp elfoglalom magam. - nevetek halkan, aztán mielőtt hozzáfognék a süti elpusztítársához, megköszönöm, majd visszakanyarodom az előző témánkhoz, mert a beszélgetés fonalát nem vesztettem ám el.
-Egyébként... Még a hörcsögnek és a halaimnak sem tudtam megfelelően gondját viselni, pedig azokra nem kell sok időt és energiát fordítani...

*Csendben várakozok, és mire Morgana visszaér a sütik is ideérnek, aminek felettébb örülök, hiszen a kicsi lány már alig várja. Természetesen megvárom asztal partnerem és csak úgy kezdek neki a desszertnek.*
-Ugyan semmiség. A főnököd meg igazán kibírhat plusz öt percet, míg megeszel egy szelet süteményt. Nem lehet ilyen, a kényeztetés kell.*kuncogok, majd lassan az első falat el is tűnik a számban, miközben hallgatom a lányt, hiszen visszatér a mér nem megrágott témához.*
-A házi kedvencek és a kisbaba merően más. Épp az imént tárgyaltuk ki, hogy a nőket megváltoztatja az anyaság. És ha érdekel a véleményem, simán kinézem belőled, hogy remek anyuka leszel.*mosolygok rá, és újabb falat sütit helyezek a számba.*
-Egyébként merre dolgozol, ha szabad kérdeznem?*annyira nem érdekel, csak már szeretnék elszakadni a gyerek témától, a túlzott átrágás feszélyez.*

-Hát köszönöm... - válaszolom habozva, mivel már tényleg nem tudok mit reagálni arra, ahogy az anyaságról vélekedik.
,Nem, az én főnököm sajnos nem olyan.Igen szoros az időbeosztása, és bár bírja, időnként mégis elkél neki a segítség. És ha már ő úgy gondolja, hogy kell egy segítő kéz,akkor ott már tényleg nagyon kell. -
Magyarázom, majd magam is nekikezdek annak a sütinek. Valameddig csak eljutok vele, talán még lesz akkora szerencsém is, hogy az egészet el tudom tüntetni a tányérról. Mivel valóban finom, nagyon remélem, hogy egy falatnak sem kell majd kárba mennie.
Egy korty lattéval kísérem a falatot, mielőtt megint válaszolnék.
-Mikor hol. Egy üzletember mellett, aki megbeszélések, konferenciák, külföldi utak közt rohan folyamatosan, nem igazán tudnék pontosat mondani. Még otthon is szokásom dolgozni, ha épp olyan telefonokat kell intézni, amikre már sehogy sem tud időt szakítani. Szóval... Kemény rózsa. És te? Mit csinálsz egyébként? Azon túl, hogy épp sütizel persze. - vigyorodom el, majd tovább eszem.

*Furcsa kis mosoly játszik az arcomon miközben a nő beszél, majd lassan mélyre szívom a levegőt, hiszen Picurka nem mindig olyan nyugodt baba, előre látom a sorsom, mikor már járni kezd. Tuti, hogy nem leszek elég egyedül ahhoz, hogy figyeljek rá.*
-Valahogy nem tudnám rávenni magam, hogy bárki alá is tartozzak.*húzom el a számat, és a kávémért nyúlok. Eleve sosem tudta senki megmondani, hogy mikor és mit csináljak, mindig a saját fejem után mentem.*
-Azért tényleg kemény dió egy ilyen "munka", mindig máshol és folytonos pörgés. Be kell valljam, kivívtad a tiszteletem, én biztosan nem bírnám.*rázom meg a fejem, persze nem hagyom ki a kis kérdését, de most óvatosabban válaszolok, mint William-nél tettem.*
-Most konkrétan semmit, eddig életcélom volt, de az elmúlt. Most... más került szem elé.*pillantok le boldog mosollyal a pocakomra.*
-Azt mondanám, hogy háztartásbeli vagyok, de ez sem igaz, inkább az aranykalitkába zárt madár szerepe jobban illik rám.*vigyorom még szélesebb lesz, mintha egy csínytevésen kaptak volna, hiszen ezek után bárki feltételezheti, hogy nem is szabadna itt lennem.*

-Látod, én meg az ilyen bezártságot nem bírnám. Akármilyen megfeszítettnek is tűnik így a munkám és hiába nem tudok sok mindent előre betervezni magamnak, valamilyen szinten azért szabad vagyok. Egyébként sem akadt még olyan problémám ebből, ami hosszú távon áthidalhatatlannak bizonyult volna. Szeretem ezt csinálni. És nem is mindig mondják meg feltétlenül, hogy mit csináljak olyankor sem, mikor segítenem kell. - magyarázom konkrétumok nélkül. Nem is igazán gondolom, hogy fontos lenne konkrétabban kifejteni a dolgot. Egy titkár-féle munkáját nagyjából be tudja már lőni, főleg az említettek alapján.
Iszom a kávémból, majd eszem tovább a sütit.
-Eddig nem volt rá ingerem, hogy megkóstoljam a sütiket is itt, de belátom, hiba volt. Ez a szelet torta igazán remek választás volt. - Kacsintok a lányra. Újra rápillantok a telefonomra.
-Hm, úgy tűnik, laza délutánom lesz. Majd talán estére talál ki valamit gondolom.

-Én sem bírom a bezártságot, pont ezért lógtam el ma is.*mosolyodok el lassan, majd ahogy elfogy a torta szelet, úgy nyúlok újra a kávéért, és végre annak is a végére érek miközben Morgana-t hallgatom.*
-Szívesen vállalnék én is ilyen munkát.*hangom vágyakozó, de persze tudom, hogy lehetetlen, hiszen képtelen lennék most erre, bár biztosan keresni fogok majd valamit, amint elég idős lesz a kis picurka.*
-Örülök neki, hogy sikerült jót választanom. Nem tudtam, hogy jó lesz-e találomra mentem, mint mindig.*mosolygok rá, és kezemet a pocakomon pihentetem. Kezdek fáradt lenni, és szerintem Jason is lassan otthon van, tehát a tettek mezejére kell lépnem.*
-Reméljük, hogy ma szabad lesz az estéd. Viszont ha nem haragszol, nekem most mennem kell, valószínűleg az apuka hamarosan otthon lesz, és jó lenne ha otthon találna. Tehát én elbúcsúznék.*állok fel lassan, és kezet nyújtok Morgana-nak.*
-Igazán örülök, hogy megismerkedtünk, és remélem még összefutunk.*mosolygok rá.*

//Szerinted húzzuk még? (://

-Értem. És remélem, nem döntöttél rosszul, hogy meglógtál. Nem kicsi az esélye, hogy lebukj... Ha az apuci ilyen komolyan veszi ezt az egészet. - próbálom figyelmeztetni a dolog hátulütőire, amikkel egyébként, gondolom, tisztában is lehet.
A munkával kapcsolatos megjegyzésére nem reagálok. Kifelé csak álca ez a folyton pattogtatott titkárnősdi, aki csak a főnök keze alá dolgozik. És tény, olyan nagyon sokkal többet egyelőre nem teszek, de azért komolyabb a dolog annál, mintha csak holmi bemutatókhoz való grafikonokat, üzleti terv jegyzeteket és hasonlókat kéne összeállítanom és a főnök után hurcolásznom.
-Hát reméljük. - mosolyodom el. Elköszön, mire csak bólintok. Ha mennie kell, hát mennie kell, nem én leszek az, aki feltartja. Még abban az esetben sem tenném, ha nem kellene tartania attól, hogy később ér haza, mint a lelkes apuka, aki majd ki tudja, mennyire feddi meg a kis kilengéséért.
-Viszlát, Cattie. - bólintok ismét, mosolyogva. Ugyan nem tudom, hol és hogyan adódhatna lehetőségünk még összefutni, ha ilyen rövid pórázon fogják, de azért kellemesen múlattam vele az időm.
Távozik, én még maradok a néhány falat süteményem és fél decinyi kávém mellett pár percig. Épp végszóra fut be egy hívás... Sóhajtok. Az elmúlt három év alatt először érzett rá, mikor kezdek unatkozni. Gyorsan kifizetem a kávém, aztán elhagyom az épületet, bevágódom meggypiros BMW-mbe, és elhúzok a balfenéken.

//köszönöm a játékot, Cattie //