Jason & Aalera - Ez lesz az utolsó pillanat?

//Valahol az USA-ban//

*Küldetés... megint... Kezdem unni, hogy egyre több szarságot kell megcsinálnom Tucker-nek. De végre kicsit közelebb van hozzám. Azért ez elég sokat nyom a munkámba, jobban is dolgozom az óta, valójában csak még több vér tapad a kezemhez. Most valami Dominic Feehan pasit kell eltennem láb alól. Már a könyökömön jön ki, hogy egyik helyről a másikra utazzak. Úgy volt, hogy a külvárost írtjuk ki, erre itt téblábolok az Egyesült Államokban, és mint egy tűt a szénakazalban keresem a pasit. Éjszaka van, ilyenkor nem szeretek egyedül bolyongani idegen helyen. Persze a maffia mindenhol ott van, és sajnálatos módon egyre többet tudnak meg rólam is. Ezt gyűlölöm a legjobban, és most nézzük meg... Ezzel az estével nem lesz jó valami. Hiába a sötét cucc, érzem, hogy figyelnek. Nem a tájat és rajta kapnak valamin, hanem konkrétan engem. A picsába is! Idegesen nézek körbe, nem tudok mit kezdeni a helyzettel, a Vezéremről hír sincs, én meg itt állok egy szál magamban, mint egy mini hadsereg. Persze Jason nem engedett el úgy, hogy ne tanított volna meg lőni, de még mindig önfejű vagyok, és csak a pisztolyom van nálam, amit nem sűrűn használok. Kaptam bele egy cuki fejlesztést, érzékelik, hogy mikor lövök, és onnan tudják, hogy baj van. Na de most egy kontinenst hogy fognak 2 perc alatt átszelni? Még a főnököm magán gépe sem a legjobb, tehát most körülbelül halálra vagyok ítélve. A szemem sarkából egy árnyat veszek észre, mozdulnak, és nem egy ember, izmaim megfeszülnek, ugrásra készen vagyok, kezem a katanán, már kipattintva vár a sorsára, és hogy újra puha húsba mélyedhessen. Ekkor hallom csak meg, a hátam mögött is léptek zaja, a francba bekerítettek. Leteszek a tervemről, hogy karddal megyek az ellenségnek, a pisztolyomhoz kell kapjak, és leadok három lövést. Egyet biztosan eltaláltam, és jó helyen, összecsuklott, a másik két golyó isten tudja hová veszett a szélrózsában. Aztán már érzem is, hogy fejbe kólintanak. Az ájulás sötét leple zuhan a tudatomra, aztán csend lesz. Mire magamhoz térek, már egy kivilágított garázs szerűségben vagyok. Gúnyos mosoly szalad ajkamra, és köpök egyet. Ketten vannak benn velem, állig fegyverben, mintha tudnák ki vagyok, nagyon helyes. Aztán egy harmadik fél jön be, nála vannak a fegyvereim, mire megvillan a szemem. Mocskos tetű! Egyenlőre nem tanultam szabadulni, de ha ezt élve megúszom Jason erre fog megtanítani. Kemény a tekintetem, mikor megvillan előttem a saját kardom pengéje, tudom hogy vág, ez pedig fájni fog. A fickó azonnal lesújt, miközben felteszi a kérdését, hogy ki bérelt fel. Oppá, megtaláltam az emberünket. Megrázom a fejem, nem fogok köpni, annál semmi sem undorítóbb. Az első vágás az arcomat éri, összeszorítom a fogam, és az ajkamra is ráharapok. Remek, lőttek a tökéletes profilomnak. Újra felteszik a kérdést, mire megint köpök, de most a fickó csukáját találom el vele, erre végig vág a karomon, de még mindig nem szólalok meg. Dühöngve közli, hogy ez az utolsó esélyem, és végre szólaljak meg, újabb fejrázást kap válaszul, a kardom pedig a torkom előtt áll meg, még nem vág. Ördögi vigyor látszik a képén, azt hiszi, most már dalolni fogok, de igazán rábaszott, nekifeszülök a pengémnek, elég stabilan tartja, így a vékony bőröm szinte azonnal átszakad.*
-Inkább a halál, mint az árulás.*nyögöm, miközben tovább feszülök a kardomnak. De legalább nem idegen pengétől halok meg. És vagyok olyan hiú, hogy ha már elbaszták a profilom, akkor megdöglök, minthogy heggel az arcomon éljek.*

Azt hiszi mindenki, hogy ismer. Ez igaz is, bizonyos szempontból legalábbis. Mindenki tudja, milyen arcot mutatok a külvilág felé, de igazán senki nem ismer. Talán néha még én sem magam. Nem engedek senkit közel magamhoz, szeretem a távolságot és távol állnak tőlem az érzelmek. Így vagyok ezzel Aalera esetében is. Senkinek nem vallanám be, még neki sem, hogy miatta kissé megsérült a magam köré kiépített védelmi rendszerem és szépen lassan a részem lett ő is. Látszólag megmaradt a vezér és a bérgyilkos szerepe, de azokat a vad éjszakákat közel sem lehetne munkakapcsolatnak nevezni. Persze elhalmozom feladattal, de csak azért, mert tényleg ő a legjobb, ha valamit nem én csinálok meg, akkor azt csak rá bízhatom. Nem kell ellenőriznem, kételkednem benne. Egyedi stílusa van, de a munkában nem ismer viccet. Egy újabb feladatot találtam ki neki, el kell tenni valakit láb alól. Ebben eddig nincs is semmi különös, nem egyszer csinált már ilyet, de most mégis kicsit más a dolog. A pasi veszélyes, túl veszélyes, így némileg ki kellett képeznem az én akaratos bérgyilkosomat a fegyverek használatára is. Így engedtem csak el és hiába volt felszerelve minden biztonsági eszközzel, nem voltam nyugodt. Rám nem jellemzően semmire nem tudtam figyelni, a megérzés nem hagyott nyugodni, így aztán egy csapat bérgyilkossal, akik a legjobb kiképzést kapták, beszálltunk a magángépbe és egyenesen Aalera után mentünk. Nem lett volna szabad egyedül elengednem, ezt már akkor tudtam, amikor elindult, mégis hagytam. Így aztán nem kérdés, hogy utána megyek. Mire nem jó a helymeghatározó. Pontosan tudom, mikor merre jár, de amikor helyet változtat viszonylag gyorsan és a jelek Feehan tulajdonában álló gyártelepről jönnek, felvonom a szemöldököm. Ezt meg hogyan? Nem arról volt szó, hogy ott csípi el. Egyből arra vesszük az irányt, úgy nézünk ki, mint egy hadsereg. Egy nagyon egyedi hadsereg, az élén én, inkább egy goth vezér, mint katona, de megállíthatatlanul haladok előre. Nem is hiába, hamarosan beszélgetést hallok, intek a többieknek, hogy megvan a cél, innentől rejtőzködünk. Pár lépés és elképesztő dolgot látok. A látvány, ami elém tárul, akár olyan hatással is lehetne rám, hogy megmozdulni sem bírok, de az nem én lennék. Gépiesen nyúlok a fegyverem felé és már használom is. Célzok. A következő pillanatban vér fröccsen Aalera arcába, méghozzá sok vér, a férfi elejti a pengét, majd maga is követi a földre. Fel sem mérem mennyien vannak, a többieket az embereimre bízom.
- Aalera... cicám – nyögöm a nevét, majd amikor odaérek, egyből felkapom és elindulok vele valamerre, ahol nyugi van, de leginkább minél távolabb legyünk innen. Kinyitom a terepjáró ajtaját, amivel idáig jöttünk, a csajt beültetem az első ülésre, hogy végre rendesen szemügyre vegyem.
- Nem futottam még csaj után, érted mégis eljöttem idáig – jelentem ki, viccesnek tűnik, de komolyan mondom. Végignézem, hol van sérülése, úgy tűnik csak az arcán és a karján, ráadásul a karja erősen vérzik. Egy pillanat alatt döntök. Indulunk is, ha már idáig jöttem érte, azt akarom, hogy haza is jöjjön.

*Nem mondom, hogy átgondoltam az utolsó lépésem, de tudtam, hogy mit akarok, illetve mit nem. Nem akarom Jasont bemártani! Nem kell hogy tudják, ez egy küldetés "volt", mert elbuktam. Rettenetesen dühös vagyok érte magamra, de ez van. Két vágást kaptam, egyet a karomon egyet pedig az arcomon. Az utolsóba pedig én feszülök bele. Az ijedséget már látom a "kivégzőm" szemében, de én nem rettenek meg. Csak egy gondolatom van, TUCKER! Mire átgondolom, hogy most tényleg megölöm magam, addigra megszakad a folyamat. Ragacsos, forró folyadék árasztja el az arcom, aztán ahogy kinyitom a szemem, már látom, amint Feehan összecsuklik, a penge fémesen csattan a földön, én meg majdnem előre bukik, de az én egyetlen Vezérem már előttem van. Véres vagyok, a saját és ellenségünk vére szennyez, fáradt és leharcolt lettem, válaszolni sem tudok Jasonnek, az sem érdekel, ha itt ér a vég, mert még láthatom. Utálok gyengének tűnni... Legalábbis így, mert Vele az ágyban és egyéb helyeken más... A karjaiba kap, és elindul velem valamerre, nem érdekel, csak vigyen el innen. A terepjáró első ülésén kapok némi levegőt már. Ép karomat a másikra szorítom, hátha eláll kicsit a vérzés.*
-Kell az öved!*szólalok meg végre erőtlenül, a picsába, a levegőt gyorsan kapkodom, ébren kell maradnom. Ha megkapom az övét befogom segíteni, el kell szorítani a karomat, nem akarok így megmurdelni. Az nem hozzám méltó lenne, vagy mégis? Tudja a hóhér.*
-Meg ne próbálj kórházba vinni! Egyébként meg nem kértelek meg arra, hogy kövess...*duzzogok, mert a látszat az látszat, ahogy elindul a terepjáró felnyögök, francba piszkosul fáj a fejem. Meg úgy mindenem. Megmozdítom a csuklóimat, fájnak, kicsit erősen kötötték meg, de hát ez van.*
-A fegyvereim!...*kapok a bakancsomhoz azonnal, ne már, így védtelen vagyok...*
-Vigyél vissza! Megölök mindenkit!*szisszenek fel, és szinte már kiabálok, dühöngök, majd Jason karjára csapok.*
-Nem hallod? Vigyél vissza!!!*sikítok fel, és mélyre szívom a levegőt, bele akarok nyúlni a kormányba, és visszairányítani a járművet, velem ezt ne csinálja, ez nem hősies...*
-Tucker! Fordítsd meg a kocsit! Nem végeztem!*már nyúlok a kormányért, ezt nem fogom neki hagyni, ezt nem teheti. Nem kell félteni, egyáltalán miért jött utánam? Utálom!*
-Soha többet nem látsz, ha nem fordulsz vissza... Mi van ha meghal valaki miattam? Ezt te sem akarhatod!*rázom meg a vállát. Aztán a következő pillanatban így is úgy is meg kell állnia, mert a vérveszteségtől az ölébe ájulok.*

Azt hiszem jókor jöttem. Az utolsó pillanatban lövöm szét szószerint a pasit, akit amúgy is el akartam tenni láb alól, csak éppen a kezem nem akartam bekoszolni. Hát mégis megtettem, nem gondolkodtam, most meg haladok Aalerával az autó felé, a többieket hátrahagyva. Tudják mi a dolguk. Beteszem az első ülésre, hogy jobban szemügyre vegyem, majd amikor az övem kéri, szó nélkül kihúzom a nadrágomból, de oda sem adom neki, már szorítom is el a karját, tényleg rendesen vérzik. Szemügyre veszem közelebbről is, meg az arcát, hát nem kerülheti el a dokit, bármennyire tiltakozik. Beülök mellé és már indulunk is.
- Én is örülök, hogy látlak – engedek meg magamnak egy nagyon halvány, kicsit sem őszinte mosolyt. Örülök én neki, csak nem így képzeltem a találkozást, meg persze nem ő lenne, ha nem egyből azzal jönne, hogy mit keresek itt, minek jöttem.
- Nem viszlek kórházba, nem őrültem meg. Mégis mit mondanánk, lelőttünk egy vadat és annak a vére fröccsent rád, miközben megvágtad magad? Mindenhol vannak olyanok, akik tartoznak nekem. Egy ilyen dokihoz viszlek, nem lesz gond – próbálom kicsit megnyugtatni, bármennyire tagadja, látszik rajta, hogy kissé ijedt, amit nem is csodálok. Annyira azért képben van, hogy egyből a fegyvereiért nyúlna, ha itt lennének.
- Dehogy megyünk vissza... – válaszolok, de rá sem nézek, csak az utat figyelem. Nem mondom, hogy pontosan tudom merre megyünk, de nagyjából igen. Amikor a kormány felé nyúl, akkor pillantok csak rá.
- Nem, Aalera nyugodj már meg... Nem megyünk vissza – jelentem ki élesen, amúgy sem a türelmemről vagyok híres, de most aztán főleg nem. Így sem akar megnyugodni, tovább hisztizik, amit betudok az állapotának, de akkor sem tűröm sokáig.
- A kurv@ életbe Aalera, nem megyünk vissza, a pics@ba is, megmondtam, hogy nem... érted? – kiabálok rá, talán nem kellett volna, de nem bírom visszafogni magam.
- Mégis mi a f.nét gondolsz? Nem h.lyékkel vagyok körülvéve, a fiúk nagyon jól tudják a dolgukat. Kinyírják mindet, aztán eltüntetik és hozzák a fegyvereiedet. Majd bizonyítékot hagyunk ott, mi? – pillantok rá, nem bírom, ha amatőrnek néz. Túl sokáig nem vitatkozunk, mert beájul, egyenesen az ölembe.
- A f.nébe... – szitkozódok és megállok, szabad kezemmel finoman a csaj arcát ütögetem.
- Aalera, cica, ezt nem teheted velem... – sóhajtok fel és úgy döntök, nem tudok sokat tenni, így aztán az ölemben tartva egy kézzel vezetek tovább, eddig sem éppen a sebességhatárt betartva mentünk, de most még azt is megkétszerezem. Magam sem tudom, hogyan tudok ennyi mindenre figyelni, de közben elintézem a dokit is, húzta a száját, de gyorsan meggyőztem, hogy pedig ő most ráér és nem is telik bele sok idő, mire megérkezünk.
- Mondtam én, hogy ráér doki – vetem neki oda, mert persze a magánrendelőjében fogad, kerülöm a nyilvánosságot. Megkerülöm az autót és a lehető legkevesebb feltűnéssel tűnök el a vérző lánnyal a rendelőben. Leteszem az ágyra és hátralépek, de csak annyira, hogy a doki hozzáférjen, kicsit sem vagyok hajlandó távolabb menni.
- Három vágás, a karja erősen vérzik, nemrég ájult el, gondolom a vérveszteségtől. Rohadtul vigyázzon rá – fenyegetem meg a magam módján és úgy is nézek rá. A doki gyorsan végignézi a sérüléseket, mielőtt ellátná, én meg minden mozdulatát lesem, egy pillanatra sem nézek félre. Végül közli, hogy ez nem három sérülés, mert máshol is vérzik. Nincs sok kedvem, de felvilágosítom, hogy másnak a vére is került rá, azért tűnik többnek, de neki meggyőződése, hogy nem csak pár vágás az egész. Felvont szemöldökkel hallgatom végig az elméletét, hogy Aalera éppen most vetél el... vagy ha szerencsénk van, csak a stressztől vérzik. Meglepetten nézek rá.
- Hogy elvetél? Mi van? Az nem lehet... Nem is terhes – szólalok meg, de azt sem tudom mit beszélek.

*Nem tetszett, hogy Jason "szórakozik velem" az elején, nem kell se jó pofiznia, sem pedig a hőst játszania, azt valahogy ki nem állhatom. Így nem is reagálok az első "normális" mondatára, mert hogy minek. Hisztizni viszont elkezdek, mert jogot formálok rá, és egyébként sem vagyok a legjobban ami azt illeti, ugyanakkor nem akarok gyáva nyúlként "elfutni" a csata elől. Viszont nem tehetek semmit, mert a terepjáróban Tucker az úr és nem én. Kár! Azért szeretnék adni neki egy-két jól irányzott szeretett pofont... Tudja milyen vagyok, aztán még neki áll feljebb.*
-Nem, semmit nem értek! Csak azt látom, hogy nem hagyod meg nekem a sorsom!*és ha már ő is, akkor én is kiabálni kezdek, nem szeretem ezt, persze eléggé forró vérű az én Vezérem, de néha sok... Nagyon sokat képzel magáról, ezt pedig úgy nem tűröm. Makacs, magának való, és olyan, mintha senki sem számítana neki. Egyszerűen ilyenkor csak gyűlölöm, és ezt az érzést az sem üti ki, mikor azokat a forró éjjeleket/nappalokat éljük át egymásba esve. Már a nyelvemen van a következő csípős mondat, amivel biztos vagyok, hogy magamra haragítom, de az Ő kezére játszik a szerencse is, és így elájulok. Pedig az biztos, hogy nagyon nem akartam. Hogy mennyi idő telt el azóta, és hogy mit tettek velem... Egyszerűen fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy voltak olyan pillanatok, amikor mindent éreztem, a fertőtlenítő csípését, a varrást, amikor rólam beszéltek... Nem is akarok visszagondolni arra a beszélgetésre. Lassan kezdem csak "jobban érezni" magam, isten tudja hol vagyok, és hogy van-e velem valaki, de azt tudom, hogy már nem vagyok az öntudatlanságban. Megmozdítom az egyik kezem, aztán a másikat is próbálom, húzódik a bőröm, nem tetszik, fáj és viszket egyszerre. Az arcomhoz kapom a kezem, kötés van rajta, a kényszer pedig elég nagy, hogy levegyem. Rajtam ilyen ne legyen. Aztán egyszer csak kipattannak a szemeim, fókuszálok, és Tucker áll az ágy mellett. Engem néz, furcsán, talán féltve, aggódón? Nem, az nem ő lenne. Hiány érzetem van, tudni akarom mi történt, de nincs bennem annyi erő, hogy megszólaljak, főleg, hogy az a bizonyos beszéd foszlány... Én sem tudtam róla, hogy babát várnék, tehát nagyon remélem, hogy nincs ez. És a doki a végére rájött, hogy tévedett... Tévedni emberi dolog... De én nem akarok terhes lenni... Azt semmi pénzért nem vállalom be!*
-Hogy érzed magad?*ártatlannak tűnő kérdés, ám még nem végeztem, a szemem akaratlanul is villan egyet, jelezve, hogy még várjon arra, hogy szóra nyissa a száját.*
-Most hogy megint érvényesült az akaratod jobb a kis lelkednek? Minek kell neked hőst játszani? Simán meghaltam volna, csak azért, hogy ne tudjanak rólad! Idióta! Komolyan mondom Tucker egy seggfej vagy!*elfordítom a pillantásom, és a tűket kezdem piszkálni, amik a karomba vannak, gondolom vérpótlás gyanánt... Nem izgat.*
-Mikor megyünk tovább? Illetve nem is... Mikor mész?*kérdezem meg fél vállról, tervem van, azt pedig Ő nem fogja szabotálni. Lelépek tőle, túl sok fejfájást okozok neki, ezt pedig nem fogja sokáig elviselni.*
-Le akarok lépni! A fegyvereimet akarom, és bontsunk szerződést. Gondolom neked is eleged van már egy hisztis libából... Nekem a Főnökömből van elegem... Arról pedig nem akarok beszélni, ami közted és az orvos között zajlott le. Én felfogom vaklármának, a te tudásod pedig nem érdekel.*egyre bosszúsabb vagyok, törni-zúzni van kedvem, és már nem választ el sok tőle. Nem is telik el sok idő, már ülök az ágyban, nem nézek Jasonre, csak szép lassan kihúzom a tűket a kezemből, majd az ágy másik oldalán igyekszem is felállni, illetve lábon maradni. Kicsit szédülök, de igyekszem nem foglalkozni vele.*
-Hol vannak a ruháim?*teszem fel kicsit bizonytalanul a kérdést, körbenézek végre a szobában és megállapítom, hogy ez nem egy átlagos kórházi szoba, tehát akkor ahogy Jason a szavát adta, úgy nem is vitt kórházba... Felvont szemöldökkel fordulok felé.*
-Hol vagyunk?*a kérdést félve teszem fel, az ágy köztünk áll, de tudom, hogy a Vezérem most jobban elemében van, mint én, tehát semmi elől nem tudnék kitérni, neki pedig maximum egy ugrás lenne az ágy... Erre nem akarok garanciát. Inkább beszélgetek vele jóóó sokáig. Addig is nem tesz semmi olyat, amit esetleg később megbánhat.*
-Elárulnád, hogy miért jöttél utánam valójában? Eddig semmi ilyet nem tettél... Mi változott?*gyanúsan méregetem, most egyáltalán nem bízok benne, és úgy érzem jobban is teszem, most... olyan távol áll tőlem, ezt pedig sosem szerettem. Nekem a legkönnyebb de mégis a legnehezebb átlátni az álcáján. Aztán persze nem bírom tovább, megkerülöm az ágyat és megállok előtte.*
-Tucker mi a baj?*kérdezek rá rám nem jellemzően gyöngéd hangnemben, nagyon remélem, hogy elmondja, mert ha nem, még mindig ott a lehetőség, hogy lelépjek.*

Ezt nem hiszem el. Elküldöm egy feladattal és ez lesz belőle. Nem lett volna szabad egyedül elengednem, de ez már mindegy, már itt vagyok én is, a karjaimban Aalerával. Még jó, hogy a doki tudta, mennyivel tartozik nekem, így aztán egyből oda is mentem Aalerával, számba vette a sérüléseit, de amit közben mondott... Attól teljesen kész voltam. Ellátta a sebeket, majd kaptunk egy szobát, jó kis magánrendelő, a gazdag és hisztis emberek gondolom lazulhatnak itt egy kicsit, nem érdekel, nem akarok feltűnést és igazából semmit nem akarok, aludni sem. Így aztán Aalerá ágya mellett állok, ki tudja mennyi ideig, mire végre felébred. Magam sem tudom milyen képet vágok. Talán megkönnyebbülök, talán nem, mert tudom, hogy most jön a neheze, biztos folytatni akarja az előző beszélgetést.
- Ezekszerint a doki nem nyomott beléd elég nyugtatót. Látom már jobban vagy – jegyzem meg hűvösen. Tudnék mit mondani rá, a kezem ökölbe szorul, de nem vitatkozok. Legalábbis így gondolom, de aztán csak nem bírom ki.
- Bocs, hogy utánad jöttem és megmentettelek. Azt hiszem egy köszönöm is elég lett volna a hosszú mondandód helyett – húzom el a számat. Elég hülyének érzem magam. Miért is csináltam? Már magam sem tudom. Illetve de, viszont, ha ilyen a fogadtatás, akkor... Nem, akkor is megmentettem volna, ha tudom. Hiszen ismerem. A szája nagy, de az érzelmeit nem mutatja ki. Ahogyan én sem. Nem is értem, miért várom el tőle, ha ő sem tudja, én mit érzek iránta. Azt sem tudtam, hogy tudok így érezni egyáltalán.
- Azt már nem, nem mész sehova. A ruháid jó helyen vannak, de meg fel sem kelhetsz – jelentem ki, ennek ellenére kihúzza a tűket és már fel is áll. Nem lépek közelebb, végülis semmi közöm hozzá.
- Belőlem van eleged? Mégis mi a fene ütött beléd? Azon kívül, hogy kapsz pár feladatot, amikor meg éppen nem, akkor meztelen nyögsz alattam, különösebb dolgod nincs és panaszod sem lehet rám – kissé megemelem a hangom, nem tudok uralkodni magamon, valahogy mégis próbálok. Nem kéne másnak hallania. Aztán olyat mond, amitől tátva marad a szám, de nem reagálok rá még.
- Egy magánrendelőben vagyunk, a doki sokkal jött nekem, így ellátta a sebeidet és... természetesen senki nem tudja, hol vagyunk és még csak nem is kérdezősödik, honnan vannak a sebeid – magyarázom el röviden, ennyi a lényeg, a többit meg úgyis kitalálja. Nem mozdulok, képtelen vagyok, fogalmam sincs, mit akarok csinálni. Legszívesebben átölelném, de nem, inkább nem mozdulok.
- Gondoltam, hogy ez nem fog simán menni, így inkább utánad jöttem és jól tettem – kissé kitérek a válasz elöl, nem ez a teljes igazság és ezt ő is tudja, de nem fogom bevallani, hogy féltettem és vele akartam lenni. Az nem én lennék. Elég jól átlát rajtam, mert közelebb lép és úgy néz rám, mintha tudná, mire gondolok. Rá is kérdez, a hangja szokatlanul gyengéd. Minden izmom megfeszül, nem akarok válaszolni, mégis kikívánkozik. Tudnia kell. Várok kicsit, mielőtt belekezdek.
- Azt hiszem terhes vagy – jelentem ki eléggé tárgyilagosan. Annyira próbálom elnyomni az érzéseimet, hogy talán észre sem veszi, mit érzek.
- Legalábbis a doki szerint. Nem ez a szakterülete, de az biztos, hogy... – nyögöm ki nehezen, már engem idegesít, én nem ilyen vagyok, határozott vagyok, most meg azt sem tudom, hogyan mondjam a dolgot.
- Nem tudja, hogy elvetéltél vagy terhes vagy még. Hamarosan ideér a másik orvos, aki megoldja a kérdést. Egyébként nincs baj, ha jól vagy – közelebb lépek. Eddig bírtam. A karjaimba zárom, szorosan átölelem.

*Jason mindig kifogja a legrosszabb pillanatokat, hogy megingasson abban amit már egyszer elterveztem. A veszekedés szinte már elavult téma közöttünk, úgysem tudunk egyről a kettőre jutni, de azért még csak oda szúrok egy két szép mondatot.*
-Aha pontosan belőled van elegem! Nem akartam, hogy bárki megmentsen, és tökéletesen tudom, hogy nem kellene ilyenkor még felkelnem, de szarok bele. El akarok innen tűnni, jó messzire, és vissza se nézni többet.*köpöm felé a szavakat, miközben már átfuttatom a fejemen a lehetséges opciókat, hogy merre lehet a ruhám, mert a drága Vezérem nem akarja a tudtomra adni. Kegyetlenül felbosszant, nem válaszol rendesen a kérdésemre, és tudom hogy nem őszinte, mélyen belül érzem, és ez megzavar. Üvölteni van kedvem, a mellkasát verni, miközben azt ordítom, hogy egy szemétláda, de helyette csak az ágyat kerülöm meg, és elé állok. Újra rákérdezek, szükségem van az információra, és lám a lágy kérdésre megtörik a jég. Tucker dalol mint a madárka, én pedig képtelen vagyok felfogni amit hallok. Ezt ne! Látom az idegességet a Főnököm szemében, ez pedig megfélemlít... A gerincemben érzem a hideget, és nem tudom feldolgozni amit mond. Pupilláim tágak a rémülettől, a fejemben ott pattog a mondat "Azt hiszem terhes vagy...", ráadásul abban a tárgyilagos hangnemben beszél róla... mintha nem csak vele tölteném a "szabad perceimet"... Másik orvos kell ahhoz, hogy megállapítsák anya vagyok-e még vagy már nem? Hogy megtudjak egy olyan dolgot amiről eddig fogalmam sem volt? Érzem, hogy gombóc nő a torkomban, a sírás kerülget, de nem hagyom, hogy a hatalmába kerítsen. Mereven bámulok Jason szemeibe, képtelen vagyok a további kommunikációra. Aztán megmozdul, felém lép, én pedig hagyom. Karjai körém fonódnak, és szorosan tart, enyhül a rossz érzésem, de ezzel együtt nő a haragom.*
-Ha tényleg terhes vagyok én kiheréllek!*kapaszkodok a felsőjébe, és egy mély levegőt veszek, a hangom nem a szokásos, inkább a rémület csendül benne, ami nagyon nem megszokott, főleg tőlem. Fejemet a fiú mellkasába fúrom, el akarok tűnni, azt akarom, hogy ez az egész egy rossz álom legyen. Én nem lehetek terhes... Nem...*
-Nem akarok anya lenni!*kapom fel a fejem, a következő pillanatban pedig ellököm magamtól Jasont. Hátrálok, és a fejem rázom, ez az információ hadsereg nekem sok.*
-Mondd, hogy ezt csak álmodom, hogy ez egy rossz vicc, beszedtünk valamit, és most hallucinálunk...*nem tudom, hogy mi fán terem a gyerek nevelés, de bele sem akarok gondolni. Hiszen eddig semmi bajom nem volt, akkor... Ne! A tudatomba hasítanak az elmúlt reggelek rosszullétei, mikor nem mertem Jason elé állni, és lemondtam két feladatot, ajánlván, hogy majd később megcsinálom, vagy adja oda másnak... Ó! Gondolt a fene akkor arra, hogy terhes is lehetek... Oké persze nem használunk óvszert, de... mióta is? Elég régóta nem volt semmi baj, akkor most mi változott? Nekem az életem a gyilkolás, nem romolhat el egy kis élet miatt... És inkább MÁR ne legyek terhes, minthogy azt mondjam kaparjanak ki... Lerogyok a földre és magam elé meredek, képtelen vagyok feldolgozni ezt, nem lehet, de basszus mindig is tudtam, hogy selejtes vagyok, most meg...*
-Nem akarom, hogy megvizsgáljon az az orvos... Vigyél el innen! Ez nekem nem kell! Egyedül akarok lenni... hol vannak a ruháim?*ha nem is megőrülni kezdek, de egyre jobban félek, most még Jason sem tud támaszt nyújtani, belőle az idegesség árad felém, ez pedig már csak a hab a tortán.*
-Na jó, csak egy kérdés így a végére...*próbálom magam összeszedni, nem bírom ha kezdek szét esni. Felállok, és kifújom a felesleges levegőt. Visszaszerzem az eddig használt Aalera arcot, és az ágyra ülök.*
-Ugye te sem akarsz gyereket?*pillantok rá és szuggerálom, hogy a válasza az legyen, mint az enyém. Egy, nem tudom elképzelni róla, hogy bármikor is babázzon. Kettő, Jason nem az az apa típus csávó. És három, szerintem elég csaj van rajtam kívül akit szúrhat. A következtetés pedig, nem akarok egy olyan "társat" aki a fél világot kúrja... Az én leendő gyerekem nem fog így felnőni... Egyébként is... Csak testiség, semmi érzelem, jó ezt már megszegtem, de ő erről nem tud, teljesen belezúgtam... Idióta hormonok.*
-Szóval?*kérdezek rá türelmetlenül, mikor nem válaszol egyből. Nem vagyok én ahhoz hozzászokva, hogy pont Jason várasson meg egy-egy válasszal... Mondhatnánk már azt is, hogy a legfőbb bizalmasa vagyok, és jó dolog mikor kikérdez, hogy kit hogyan nyírjon ki, mindre van egy pikáns új sztorim ami kivitelezhető, szóval igyekezhetne megfelelő választ adni most is. De úgy azonnal.*

Azt hittem egyszerűbb lesz. Amikor viszont Aalera rákérdezett, mi a helyzet, nem éppen a megfelelő választ adtam. Azt hiszem elég furán hangzott tőlem a válasz, de mit mondhattam volna neki, amikor én sem tudom, hogy terhes vagy nem. Átölelem, addig sem kell a szemeibe néznem. Nem szokott gondot okozni, de most jó így. A terhesség gondolatától sokminden eszembe jut, pedig ezen nem szoktam gondolkodni. Ez a téma eddig nem érintett és nem is gondoltam, hogy egyszer szóba kerül. Hiszen mindig védekeztem valahogy, kivéve Aalerával. Vele minden más. annyira kívántuk egymást, hogy egyszer sem jutott eszünkbe, mi lehet a dologból. Erre most itt állunk és... Nem tudom mit akarok. Fura érzés és Aalera sem teszi könnyebbé, nagyjából úgy érinti a dolog, ahogy gondoltam. Az első kijelentésére csak elmosolyodok, persze nem azért, mert jó kedvem van, egyszerűen csak számítottam rá, hogy ezt fogja mondani.
- Nem csak az én hibám, ha az vagy – teszem hozzá, tudom, hogy ettől nem lesz jobb, de ne akarja már rám fogni. Ő is mondhatta volna, hogy tegyek valamit az ügy érdekében.
- Nem álmodsz, ez tényleg igaz. Én is azt vártam, mikor mondja valaki, hogy csak tévedés, de nagyon úgy tűnik, hogy valami van... vagy volt, mert véreztél, elég rendesen. Gondolom az események hatására... azt viszont nem tudni, hogy simán csak véreztél vagy el is vetéltél... – mondom el röviden, amit tudok, legalábbis ami megmaradt nekem is. A doki magyarázott mindent, de nem értettem, csak annyi maradt meg, hogy lehet, hogy terhes. Aalera elenged és leül a földre, kinyújtanám érte a karom, de hagyom, hogy rendezze kicsit a gondolatait. Persze egyből menekülne.
- Ez nem te vagy, ne menekülj. Ha nem ez a doki vizsgál meg, valakinek akkor is kell... Tudni akarom – teszem hozzá, tényleg érdekel, nem hagyom, hogy lelépjen.
[color=red] - A ruháidnak annyi, de hozattam másikat. Viszont még nem megyünk sehova. Pihenj – jegyzem meg és az ágyra ül, ez már jó, legalább nem a hideg földön ül. Fogalmam sincs mit kellene mondanom, de megoldja a helyzetet, egyből rákérdez a lényegre.
- Fogalmam sincs – mondom, ami eszembe jut. Ez így is van, nem tudom mit akarok, de Aalera sürget, tudni akarja a választ, érthető. Engem is érdekel, ő mit gondol, de azt hiszem tudom. Nem akarja a gyereket. Nem fér bele, legalábbis szerinte.
- Eszembe sem jutott, hogy valaha is gyerekem legyen. Nem illik hozzám. Ismersz. Ehhez az életvitelhez nem illik egy gyerek. Fegyverek között nőjön fel? Nem bírom a zajt, egy gyerek meg azzal jár – sorolom fel, ami eszembe jut.
- Viszont ez nem az én döntésem. Ez csak a tied. Ha te nem akarod megtartani, megértem. Ha viszont akarod, akkor is támogatni foglak mindenben. Ezt tudnod kell. Nem hagylak magadra Aalera sem téged, sem a babát. És te? Mit szeretnél? Ez a lényeg – kérdezek rá én is, tudni akarom. Nem tudtam elmondani neki rendesen, hogy többet jelent nekem, mint eddig. Megvárom a válaszát, utána még mindig elmondhatom neki, persze a magam módján, hogy szeretem. Leülök mellé az ágyra és magamhoz húzom. Egyik kezem a hasára csúsztatom, szinte úgy, hogy én sem veszem észre. Az egész ösztönös. A mozdulat nagyon jólesik.

*Nem gondolkodtam először, bepánikoltam, csak lassan jutott el a tudatomig Jason mondathalmaza. Pár mély lélegzet vétellel kitisztítottam a fejem ls gondolkodni kezdtem a férfi kérdésén. Lassan de biztosan számolgattam, osztottam, szoroztam és figyelembe vettem Tucker szavait is. Sokáig nem szóltam, szinte meg sem mozdultam, még akkor sem, mikor Ő mellém ült. Aztán már csak azt érzem, hogy átölel, majd keze a hasamra csúszik. Megint érzem a vonzást, hiszen ez a pasi a mindenem... De...*
-Nem lennék jó anya!*bukik ki belőlem, mint egy segély kiáltás, el szeretnék bújni a világ elől...*
-Tucker! Te tudod nagyon jól, hogy mit tettem. Nem lennék jó szülőnek.*suttogva bújok hozzá, vigaszt keresek, az ő támaszára van szükségem. Kezem az övére kulcsolódik, elképzelem, hogy a növekvő pocakomat simogatjuk együtt, ez a kép sírásra késztet. Aztán rájövök, hogy akarom is a babát és mégsem.*
-Velem leszel, ha megvizsgál az orvos? Nem akarom... Nem tudnám egyedül végig csinálni... Kérlek!*próbálok magabiztos lenni, elviselem az orvos gondolatát, de ne hagyjon magamra. Hiszen a bébi az övé is. Azt mondta támogatna, itt az első lehetőség. Persze azt nem tudhatom, hogy a "sebész" míg dolgozott, Jason végig mellettem volt. De ilyen az ájulás, meg a nem kívánt "mellékhatásai". Felnéztem a Vezéremre, majd szabad kezemmel lehúztam magamhoz egy csókra. Itt úgysem lát senki minket. Éhesen vetem birtokba ajkait, nem érdekelt semmi, csak hogy érezzem őt. Ledöntöttem a kórházi ágyra, és fölé másztam. Valójában már épp hámoztam volna ki a felsőből, minden etikettet félre dobva, mikor halk köhintés ütötte meg a fülem. Egyből "vigyázzba" vágtam magam, felültem, és hátra pillantottam. Egy kopaszodó ürge méregetett bennünket, majd figyeltem ahogy közelebb jön, persze védekező mechanizmusom azonnal kapcsolt, és lefordultam Jason-ről. A férfin orvosi köpeny volt, de nem ismertem, tehát számomra a veszélyt jelentette.*
-Laroux kisasszony?*kérdezi bizonytalanul, és közelebb sétál, mikor óvatosan bólintok. Nem tudtam, hogy a "sebész", vagy a "nőgyógyász" az... de minden valószínűség arra utalt, hogy a nőgyógyász szakította félbe kibontakozó légyottunkat.*
-Azért jöttem, hogy megvizsgáljam...*még mindig nem szóltam, valahogy túl drámai volt a helyzet. Mintha a doki tudna arról, hogy mi vagyok, félelmet látok a szemében, furcsa.*
-Igen tudom. Hogy még anya vagyok-e, vagy már nem, illetve, hogy mennyire vaklárma lehet ez az egész.*szólalok meg lassan és felállok az ágyról. Bizonytalanul nézek Jasonre, hogy akkor most elkísér vagy sem, mert az orvos már int is, hogy kövessem. Ettől féltem... Nagyon félek. Sikítva menekülnék innen, és vissza sem néznék. De tudom, hogy tudnunk kell, mi ez az egész. Ha Jason felül megfogom a kezét, és se szó se beszéd magammal húzom, ne hagyjon egyedül. Míg a doki mögött sétálunk megszorítom Vezérem kezét, és egy pillanatra megállítom.*
-Szeretném a babát... *suttogom, majd tovább indulok a doki után.*

Mást sem csinálunk, csak ülünk csendesen összebújva. Jólesik, pedig fura, ilyenre nem volt még példa. Kezem a hasára csúszik, érzem, hogy a pillanat magával ragadja a mindig kemény Aalerát is. Meg engem is, a fenébe. Mit ki nem hoz belőlem ez a lány. Soha nem éreztem még ehhez hasonlót és bármennyire nem akarom a babát, ugyanannyira akarom is. Fura érzés. Fesóhajok, mire Aalera megszólal. Ő is azon gondolkodik, amin én.
- Azért, mert olyan vagy, mint én? Még változhatsz. Legalábbis a kettő nem zárja ki egymást szerintem. Legfelejbb csak egy kis szünetet kell tartanod. Annak sem örülök, ha saját magad veszélyezteted, de ha... szóval akkor... már nem csak magadért vagy felelős – magyarázom, de nem vagyok túl magabiztos, pedig ilyen sem volt még. Minden helyzetben határozott vagyok, hát most nem.
- Ha szeretnéd, ott leszek... megígértem nem? – megyek bele, de nem túl sok kedvem van hozzá. Azt bármikor végignézem, ahogy varrják, összerakják meg ilyesmi, de hogy egy másik pasi érinti ott, ahol újabban csak én szoktam, az más. A gondolattól már most ökölbe szorul a kezem. Szívesen használnám. Elképzelem, ahogy képen törlöm a dokit, de ezt a gondolatot Aalera szakítja félbe. Lehúz magához egy csókra, én meg nem ellenkezek, egyből visszacsókolok, méghozzá nem visszafogottan. Ez még belefér. Eldönt az ágyon és már rám is mászik.
- Cica, ezt nem most kéne... – próbálok valami kifogást találni, akarom én nagyon is, de végülis most tért magához, lehet, hogy terhes és nemrég varrták össze pár helyen. Azt hiszem nem ez a legjobb alkalom. Nagyjából eddig ellenkezek, amíg ezt végiggondolom, aztán már el is felejtem és inkább a bő ruhaszerű dolog alatt kezdem tapogatni. Ő is követi a példát, nagyon belemelegedünk a dologba, amikor arra leszek figyelmes, hogy Aalera abbahagy minden izgató mozdulatot. Én nem hallottam semmit, de ő valószínűleg igen, mert ahogy lemészik rólam felpillantok és meglátok egy dokit. Ismeretlen, szóval biztosan nem az, aki nemrég összerakta a lányt. Csak figyelem a rövid beszélgetést köztük, aztán amikor felülök, Aalera megragadja a kezem és a doki után húz. Ja igen, az ígéretem.
- Hát ez jól jött ki... megfelelőbb ember ránk sem nyithatott volna... – morgok kicsit, de aztán csendben, a lány kezét fogva sétálok, egészen addig, amíg meg nem áll egy pillanatra és olyat nem mond, amitől tátva marad a szám. Nem sokáig, nekem is megvan a válaszom.
- Én is szeretném – válaszolok egyből és megszorítom a kezét. Tovább nem tudunk beszélgetni, meg úgy tűnik, megérkezünk. A doki otthonosan mozog a környezetben, én kicsit sem. Azt sem tudom, mit csináljak.
- Azt hiszem a vágott sebeket jobban bírom – suttogom Aalerának és elengedem a kezét, amíg elhelyezkedik a vizsgálóágyon. Azt hiszem, nem akarom ezt. Sok gondolat kavarog a fejemben, de egyet biztosan tudok. Nem vagyok felkészülve a válaszra. Sem arra, hogy babánk lesz, sem arra, hogy lett volna. Mondjuk ha választani kellene, azt választanám, hogy legyen. Aki ismer, meglepődne ezen, mégis ezt akarom. A doki vizsgálni kezdi, én meg szorosan mellette állok és a keze után nyúlok. Nem tudok és nem is akarok odanézni, inkább Aalera arcát fürkészem, elég beszédes az is. Szerintem nem kel sokat várni a válaszra, mégis óráknak tűnik, amíg a doki végre valami hasznosat is mond. Kell egy kis idő, amíg felfogom.
- Gyerekünk lesz... Hallod ezt? Gyerekünk lesz Aalera – először halkan, aztán egyre hangosabban beszélek, számítottam rá, de azér így más. Nem érdekel a doki. Lehajolok, hogy megcsókoljam a nőt, aki a gyermekemet várja.

*Nem igazán voltam magabiztos, talán csak arra a kis időre, míg Jasonbe feledkeztem, és meg nem zavart minket a doki. Először csak azt éreztem, hogy védenem kell magunkat tőle, aztán megszólalt, és fejbe kólintott az igazság. Nőgyógyász... Remek. De nem eszik olyan forrón a kását, elkaptam Jason kezét, és magam után húztam, megígérte, jönnie kell! Persze egy pillanatra megállítom, aztán olyat mondok amit magam sem hittem volna, de amit Tucker mond... Az visszhangzik a fejemben még akkor is mikor felfekszem az asztalra. Nem is figyelek arra, hogy mit csinál a doki, egyfolytában Jasont nézem és a kezét szorongatom. Nagyon rossz érzés, hogy más ér hozzám, és köpni tudnék most... Valójában én nem figyeltem a dokira, minden idegszálam azon volt, hogy ne mozduljak el a doki miatt. Aztán meghallottam a Vezéremet. Gyerekünk lesz... Felcsillantak a szemeim, azonnal és visszavonhatatlanul. Sikerült, nincs gond. Fellélegeztem. Jason már hajolt is le, és megcsókolt, persze, hogy visszacsókoltam, ki nem hagynék egy alkalmat sem.*
-El sem hiszem...*suttogom és már könnyes a szemem, meg akarom ölelni Jasont, felrúgni minden szabályt, két vállra fektetni, és napokig ki sem mozdulni a hálószobájából.*
-Mennyi ideje lehetek anya?*teszem fel a kérdést az orvosnak, de egyszerűen nem tudok megmaradni a fenekemen. Ahogy engedi a doki felkelek és Jason karjai közé röppenek, azonnal biztonságban érzem magam. Bújok, mint egy kis cica, onnan pislogok a dokira, akinek valami furcsa mosoly ül a képén. Nem tetszik ez nekem. Megtudjuk, hogy körülbelül másfél két hónapos terhes vagyok, és hogy mi az, hogy eddig nem jöttünk rá. Cseszki nem anya akartam lenni... Már épp visszaszólnék a dokinak, mikor újra elfog a rosszullét, oppá... Azonnal a mellékhelység felé indulok, hogy kiadjak magamból mindent, ami most nincs is. Szóval úgy semmit, de ingerem van, és ez bosszant. Jesszus már, ez meddig lesz? Én nem akarok leállni. Én nem akarom abba hagyni a gyilkolást... Hallok mindent, Jason az orvossal beszél, azt nem értem miről, csak beszélnek. Aztán megvárom, hogy az orvos kimenjen és csak akkor bukkanok elő.*
-Most akkor hivatalosan is megerősítették, hogy le kell tennem a fegyvereimet?*oké, a perc boldogság megvolt, most már térjek vissza én, mert Aalera Laroux nem gyenge, és ezzel mindenki tisztában van. Aki nem, ő majd lesz, amikor oda érek. Egyenlőre fel kell dolgoznom, hogy már nem én leszek a legjobb, és ezért most bunkó leszek mindenkivel. Mert az én értékrendem most teljesen felborul, nem beszélve a hormon háztartásomról, és úgy mindenről.*
-Tucker jó lesz ez nekünk egyáltalán?*csak-csak visszatér a kétely, de csak egy egész kicsit. Döntöttem, és nem akarom megváltoztatni, egyszerűen új a helyzet és ilyennel még nem találkoztam.*
-Ígérd meg, hogy még egy küldetést megcsinálhatok!*nem kérem, hanem egyszerűen utasítom rá, és Jason nagyon is tisztában van azzal, hogy ha nem tesz így, magamnak keresek olyan munkát amit meg tudok csinálni... Ő dönthet! De végül úgy is én nyerek.*

Azt tudom, hogy megígértem neki, éppen ezért meg is teszem. Az, hogy milyen képet vágok, már más kérdés. Kezdek féltékeny lenni egy dokira. Ez nem éppen jó, főleg, hogy még soha nem éreztem ilyet. Mégis, Aalera más. Ő fontos nekem, nagyon is. Végiggondolom magamban a dolgot és arra jutok, hogy tényleg akarom azt a babát. El sem tudom képzelni milyen lesz, de akarom. Ha még akarhatom... Megszólal a doki, mintha tudná, mire gondolok és biztossá teszi, amit eddig csak gondoltunk. Gyerekünk lesz. Most sem engedem el Aalera kezét, de lehajolok egy csókért és meglep, amit látok. A kemény csaj elérzékenyül. Engem sem sok tart vissza, de az már túlzás lenne. Sok az újdonság, még azt sem tudom hova tenni, hogy gyerekünk lesz és akarom is. Persze Aalerát az érdekli, mennyi idős a baba, engem is, úgyhogy figyelek, de még mindig lefoglalnak a gondolataim. Ahogy lehet, egyből felugrik és szorosan bújik hozzám, én meg a karjaimba zárom.
- Én nem vettem észre rajtad semmi furát, ha nincs ez a kis... sérülés, akkor szerintem még most sem tudnánk... – jegyzem meg, nem érdekel, hogy éppen most cseszett le minket a doki, hogy nem vettük észre. Nem kerestem a jeleket, ez van. A lényeg, hogy Aalera is meg a baba is jól vannak. Legalábbis azt hiszem, ugyanis ebben a pillanatban becélozza a wc-t és kettesben hagy a dokival. Nem futok utána, úgyis van megbeszélnivalóm vele. Kikérdezem mindenről, amiről ennyi idő alatt lehet, talán jobb is, ha Aalera nem hallja, nem kell tudnia, hogy aggódó is tudok lenni. Megnyugtat, hogy ez a kirohanás is normális és hogy még egy ideig így lesz. Nagyon jó. Mire Aalera visszatér, a doki eltűnik.
- Hát ez a pasi elég furán nézett ránk... Nem csodálom... Majdnem rajtakapott minket, ráadásul fogalmunk sem volt, hogy terhes vagy. Gondolhat vmit... dugni van eszünk, máshoz nincs – vigyorgok és közelebb lépek, hogy Aalera hajára nyomjak egy puszit. Magamhoz húzom, de nem szorosan, ki tudja mennyire esne jól neki. Tudja, hogy mikor milyen témát kell felhoznia, már bele is kezd a lényegbe.
- Így van, egy ideig biztosan le kell tenned a fegyvereidet. Amúgy sem való gyerek kezébe, szóval otthon is rendet kell tennem – gondolkodok hangosan. Egyértelművé teszem, hogy hozzám fog költözni, meg sem kérdezem, mert eszembe sem jut, hogy ő másképp akarhatja. Ez így jó.
- Miért ne lenne jó? Hidd el, menni fog. Majd jót szórakozunk, biztos sok dolog van egy babával, de jól elleszünk. Ha már jön, akkor nincs más dolgunk, mint berendezni neki egy szobát – jelentem ki, mintha annyira egyszerű lenne. Túl sokat nem tudok a babákról, szóval egyszerűnek gondolom a dolgot.
- Egy küldetést? Nemár, látod most is mi lett. Ki tudja milyen hatással van rád, ne tedd ki veszélynek magad... – kezdek bele, de ismerem, úgyhogy be sem fejezem a mondatot.
- Jó, egyet, de nem nehezet – megyek bele. Persze kikötéssel, én választom majd ki a feladatot, valami olyat, ami nem túl veszélyes. Nem sok olyan van, de megoldom majd, abban biztos lehet.
- Kit érdekel most a meló? Jobb ötletem van... valamit félbehagytunk. Megkérdeztem, szabad – vigyorgok rá sokatmondóan és megfogom a kezét. Elindulok, hogy visszahúzzam a szobába. Nagyon is tetszett, amit ott elkezdtünk. Talán nem nyitnak ránk és azt csinálhatunk, amit akarunk.

*Képtelen vagyok felfogni, hogy Jason is szeretné a babát, ez annyira megindító, még könnyezni is kezdek, pedig aztán isten is tudja, hogy nem szoktam. A doki beszól, hogy nem vettük észre a jeleket, de valójában tojom már le, mikor Tucker karjai közt találok védelmet. Sajnos wc hadjáratot is kell indítanom, addig a férfiak had beszélgessenek. Mire a doki lelép addigra rendezem ügyes bajos dolgaimat. Egyből a lényegre térek, mert miért ne tenném, ez vagyok én. Jason igyekszik lebeszélni a dologról, de tudja jól, hogy az nem úgy van. Ha én elhatározok valamit, akkor az úgy is lesz.*
-Erről az elcs3szett küldetésről nem én tehetek. Semmiről nem kaptam felderítő értesítést!*fakadok ki azonnal és majdnem felképelem a vezéremet, ez részben az ő hibája is volt, mert nem kapott pontos adatokat, így nekem ezt nem tudta továbbítani. Attól, hogy nem fejezte be a mondatot én válaszoltam rá, mert ne kenje rám, nem csak az én hibám. Mikor belemegy, hogy csak egy feladat és nem nehéz elég szúrósan nézek rá, ebből még veszekedést fogok csinálni, és ő ezzel tisztában van. A beszélgetés elejére nem reagáltam, csak mert túl szép, hogy igaz legyen alapon, nem hiszem el azt, hogy Jason hosszabb távon elviselne a házában, mint nőt. Főleg ha már hisztizni is fogok.*
-Amúgy meg... Egy-két kínzást is el tudok majd vállalni, szóval akár több kis munkát adhatsz, azok elég könnyűek!*szúrom oda gúnyosan, majd ahogy témát terel, és kézen fogva húz ki a vizsgálóból elhúzom a szám. Sejtem, sőt tudom mire célzott, de én a folyosón visszarántom, és úgy meredek rá.*
-Az odáig rendben van, hogy megkérdezted a dokit, de arról fogalmad sincs Tucker, hogy én mit akarok... Mi lenne ha vennéd a fáradságot és megkérdeznéd?*tépem ki a kezem az övéből, és nagyon dühösen nézek rá. Karjaimat összefonom a mellkasomon, majd megrázom a fejem. Egyszerűen hogy lehet ilyen... Faragatlan tuskó.*
-A ruháimat, és takarodjunk innen a fr@ncba! Nem vagyok hajlandó többet itt lenni a kelleténél. És verd ki a fejedből, hogy hozzád költözök, van jobb dolgom is, mint a te kis birodalmadat takarítgatni, és bezárva érezni magam. Ameddig lehet szabad lennék ha nem gond, ha gond akkor is ez lesz. Törődj bele!*emelem meg egy kicsit a hangom, és nem zavartatom magam, nem érdekel ki hallja meg és ki nem. Kezd elegem lenni a parancsolgatásaiból.*
-Ami azt illeti, kellenek a fegyvereim, van egy elintézetlen dolgom még, és az nem tűr halasztást. Utána majd lesz időm magammal is foglalkozni.*magyarázom sejtelmesen, hiszen attól, hogy a belvároshoz tartozom, nekem még van külön halál listám. Azon pedig már csak egy emberke van, és a sorsára vár. Nem érdekel, hogy mennyire lesz dühös a főnököm, ő is a saját életét akarja még élni szerintem, nem fog azonnal átkapcsolni gondoskodó apukába, mert megtudta, hogy bizonyos idő intervallumban lefialok neki... Kíváncsi vagyok, hogy mit sikerült összehoznunk. Már nagyon tudni szeretném. A gondolat ösztönös mozdulatra késztet, kezem a pocakomra vándorol és ellágyulnak a vonásaim, mosolyogni kezdek.*

Azt hiszem meg fog még változni a véleményem. Persze nem teljesen, hiszen akarom a babát, de amikor majd a sírására ébredek, akkor azt hiszem visszavágyok majd a szabadságomba. Ez van. Nem bánom, hogy így alakult. Ha valakit, hát akkor Aalerát el tudom képzelni magam mellett. Hosszabb távon. Egészen hosszú távon. Fel is vetem a dolgot, amint visszajön, de nem reagál rá. Arra, amiről ő akar beszélni, annál inkább.
- Nem mondtam, hogy te tehetsz róla – értem én a célzást, akkor is, ha nem mondtam, hogy ő a hibás. Nem ő, de azért jobban is vigyázhatott volna.
 - Amit tudtam, elmondtam neked, többet én sem tudtam beszerezni. Attól függetlenül jobban kellene vigyáznod, most már nem csak magadra. Éppen ezért nem kapsz nehéz feladatot  – tartom az álláspontom, nem szoktam meggondolni magam. Ismer.
 - Ja kínozni akarsz másokat? Hogy gondoltad? Nagy hassal szerinted elég hiteles leszel? Ez van cicám... megcsinálsz egy melót, aztán egy időre ennyi. Majd szülés után, ha annyira akarod, folytathatod  – jegyzem meg nyugodtan. Tőlem ez szokatlan, de tényleg nem idegesített még fel a hisztije. Kihúzom a vizsgálóból, azt is elárulom, hogy milyen céllal, de Aalera hisztisen megállásra késztet és belekezd a szövegbe. Kellett ez nekem? Felsóhajtok és a plafonra pillantok. Miért kell mindig nyafognia valamin?
 - Jó, akkor megkérdezelek, akarsz szexelni? Csak mert az előbb úgy tűnt, hogy igen, de javíts ki, ha tévedek és nem te másztál rám  – jegyzem meg és felvont szemöldökkel pillantok rá. Jelenleg kicsit sem tűnök kedvesnek, inkább gúnyosnak. Velem még ő sem fog szórakozni.
 - Először is akkor megyünk el, ha jobban vagy. Jelenleg nem úgy tűnik. Másodszor majd megbeszéljük, mikor költözöl hozzám  – jelentem ki még mindig nyugodtan. Úgyis hozzám fog költözni, a kérdés csak az, hogy mikor. Nem állok le vitázni, ráérünk megbeszélni máskor is. A következő kijelentését nem veszem figyelembe, se ruha, se fegyver, mert nem megy innen sehova. Még pihennie kell. Úgy nézek rá, mintha nem láttam volna még embert, amikor a hiszti után mosolyogni kezd.
 - Aha, szóval erről a terhesség tehet  – jegyzem meg inkább magamnak, majd én is elmosolyodok. Aztán ezzel a lendülettel nekinyomom a falnak Aalerát, persze nem durván, majd csókolni kezdem, kiéhezetten, végül áttérek a nyakára.
 - Menjünk vissza a szobádba, ha csak nem akarod, hogy itt a folyosón dugjalak meg  – nyögöm ajkaira.

-Ó! Mintha nem tudnék hiteles lenni... Istenem menj már! Úgy is ott leszek lépten-nyomon, ha kell hanem. Nem fogsz tudni megakadályozni.*kezd elegem lenni abból, hogy analfabétának néz... Mindenki űzhet egy hobbit, akkor én terhesen miért ne kínozhatnék? Ne már... Nagylány vagyok! Kihúz a vizsgálóból, és a szobám felé indulunk, de azért én még képes vagyok egy újabb hiszti rohamra, mert miért ne. Jason azonnal bekattan és felteszi a kérdést az ironikus kérésemre. Arckifejezésem tükrözi a főnökömét, aztán egy ciccenés hagyja el ajkaimat, mielőtt újra belekezdenék a szent beszédbe.*
-Persze... minden vágyam szexelni, az a baj, hogy mínuszban kedvesem. Gáz, hogy arra vagyok csak jó, hogy legyen valaki aki állandó szex partner meg jó munkaerő... Ezek után máshol is el tudok lenni köszike.*hangom gúnyos, lekezelő és szinte semmibe veszem a csávót, én ezt nem fogom folytatni, le akarok pattanni erről az átkozott helyről, de Jason ítélkezik. Azonnal dühös leszek megint, és legszívesebben felképelném. Pimasz... Miért gondolja, hogy nekem csak akkor jó, mikor ő mondja? Ez nem egy oldalú dolog, hanem kettő.*
-Nem fogok hozzád költözni, ezen nincs mit megbeszélni. Fogd fel és kész. Amúgy meg aki rosszul van az fekszik és nyög, jelentem én egyiket sem csinálom, mehetünk haza!*jelentem ki morgósan de ekkor gondolataim közé újak férkőznek, méghozzá a picurról, el is mosolyodok, amit Jason nem ért, de nem zavartatom magam. Megsimogatom a pocakom, aztán már csak azt érzem, hogy a hátam a folyosó falának nyomódik, Vezérem ajka az enyémre tapad, én pedig majdnem felsikítok meglepetésemben. Aztán mikor felnyög, és még közöl is valamit felvont szemöldökkel tolom el kartávolságig.*
-Te most teljesen hülye vagy, vagy egyszerűen nem érted amit mondok... Keress egy alkalmi kurvát, milliót találsz gondolom. Nehogy már egy terhes nőre fájdítsd a fogad... Csak felcsináltad... Nem érzel iránta semmit, akkor minek vagy még itt?*azt tudom, hogy most a saját szemembe köptem, de hogy Jasonéba is? Ha ennek a tudatában lennék már rég kiugrottam volna az ablakon. Abban a tudatban ringatjuk egymást, hogy nem érzünk a másik iránt semmit. Néha összejárunk dugni, aminek most meglett az eredménye, aztán Főnök - Beosztott kapcsolatban vagyunk továbbra is. Amit viszont tudok, hogy a baba miatt nem fog sokáig tartani az én álcám.*

*Munka téma kivesézve, már nincs kedvem hajtogatni, hogy én mit gondolok. Előbb utóbb lenyugszunk, Jason meg nem hiszem, hogy jobbat talál nálam. Majd kiderül. A szex... Ez a kényes része a dolognak, mert tényleg kívánom, most is, csak előbbre valónak tartom a hisztim, önző lennék? Nem hiszem, csak most már felállítottam egy elvet. Gyerekünk lesz, nem nyulak vagyunk. Mérgesen veszek egy mély levegőt, majd mikor Jason végül ellép tőlem megint szólásra nyitnám a számat, de most ő van soron. A pofám leszakad. Mi az, hogy rám fogja, hogy nem csinálja azt amit előttem... Várjunk csak... Nem, ő nem érezhet semmit, biztosan csak kamuzik. Megrázom a fejem, az utolsó mondattól eltekintek, most én nyomom Jasont a falnak. Szememben láthatja a zavart, és harcias sem vagyok, nem keménykedek, miután a Főnököm háta a falhoz ér kezeimet magam mellé ejtem.*
-Hogy érted azt, hogy... Mióta itt vagyok... Hogy te... Hogy nem... Nem értelek.*igyekszem jól megfogalmazni a dolgokat, de képtelen vagyok rá, csak makogok, és továbbra is zavart vagyok. Ellépek tőle, de pillantásom még mindig fogva tartja az övét.*
-Megbeszéltük... Mi nem... Te... Én... Az volt, hogy... Ezt nem... Miért most?... Akkor ezért jöttél utánam?*tanácstalan vagyok, magányt és csendet szeretnék, butaságnak tartom, hogy az az ember bármit is érezzen irántam, aki közölte, hogy csak testiség. Ez lehetetlen.*