Előtér

A legforgalmasabb rész, éttermek, boltok sora található itt, illetve itt lehet várakozni a gépek érkezésére.

Hát ez is eljött. Négy hónap. Négy hosszú hónap. Mással sem telt, csak azzal, hogy lestem, mikor kapok hírt Cattie felől. Mindent tudtam róla, de azt, hogy valójában hogy érzi magát, csak tőle tudhattam meg. Akkor is, ha eltitkolja, nagyjából tudom, az érzéseit nem tudja leplezni előttem. Fogalmam sincs miért nem mentem utána. Egyrészt ő nem akarta, de ez korábban nem tántorított volna el. Egyszerűen csak… nem, az sem magyarázat, hogy nem hagyhattam itt a belvárost, hiszen bárkit elküldhettem volna érte. Mindent tudtam róla, az összes papírt megszereztem a dokitól is. Figyelemmel követtem a kicsilány fejlődésének minden lépését. Hát igen… lány. Kár lenne tagadni, hogy egy vagány, bakancsos kisfiút képzeltem el, aki játék fegyverekkel játszik, majd aki később megkapja a birodalmam. Így most nem elsősorban őt kell kiképeznem, hanem valakit, aki rendesen meg tudja védeni. Őszintén, nem bántam. Annyira vágytam rá, hogy nem számított, csak arra tudtam gondolni, hogy Cattie a szíve alatt hordja a gyerekemet. A mi gyerekünket. Ez volt a leghihetetlenebb az egészben, túl szép volt az az éjszaka, néha már arra gondoltam, hogy meg sem történt, csak a pia miatt képzeltem, de az a kis élet a bizonyítéka, hogy tényleg ekkora szerencsém volt és Cattie az enyém volt… lesz. Párszor felhívtuk egymást, bár a tényt, hogy lányunk lesz, csak üzenetben mondta el. Fogalmam sem volt, mikor láthatom, ha tudná, hányszor voltam vele úgy, hogy elindulok és hazahozom. Aztán végre felhívott. Hazajön. Már régen megtanultam, hogy nem szabad az érzelmeket kimutatni, megmutatja a gyenge pontod, de Cattie esetében más volt, felrúgtam minden szabályt, azokat is, amik minden esetben a maffia szabályai és azokat is, amiket én alkottam. Kiüríttettem a vendégszobát, az teljesen megfelel gyerekszobának. Még nem rendeztem be, alapból Cattie-re hagynám, de azért fenntartom magamnak a jogot, hogy beleszóljak, még mielőtt rózsaszínbe borulna a fél lakás. Egy rám jellemző bőrdzsekis szerelésben szálltam ki az autómből a repülőtér előtt. Stílusosan ugyanaz a terepjáró, mint amikor megismerkedtünk. Örültem, hogy hozzám akar jönni és nem hazamenni, a repülőtér amúgy is az én területemen van, hazai pálya, könnyen és biztonságosan tudunk hazajutni. Haza, hozzám. Vagy már hozzánk? Idegesen mászkáltam fel és alá az előtérben, nem volt nagy tömeg, de azért voltak páran. Idegesített minden, az étterem szaga, az emberek hangos beszélgetése. Másra sem tudtam figyelni, csak a kijelzőre, ami szerint a párizsi járat megérkezett. Nem vagyok egyébként sem az a nyugodt típus, nem tudtam megállni egy percre sem, idegesen néztem hol az órámra, hol a tömegre, amikor éppen felbukkant egy-két csoport. Tudtam, hogy más gépek is érkeznek, de attól még türelmetlen voltam. Éppen az órámra pillantottam megint, majd felemeltem a tekintetem. Cattie. Még elég távol volt tőlem, de pár határozott lépéssel, ami elment volna futásnak is, lecsökkentettem a köztünk levő távolságot. Nem vagyok az az előre eltervezős típus, hogy mi lesz, meg hogyan fogadom, egyszerűen csak tettem, amit éppen akkor úgy éreztem, hogy tennem kell. Erre amúgy sem tudtam volna felkészülni. Tudtam, hogy jó érzés lesz újra látni, de hogy ennyire mélyen érint, azt még csak nem is gondoltam. Nem szóltam egy szót sem, ahogy odaértem, csak ajkaira tapasztottam az enyémet és keményen megcsókoltam. Benne volt minden érzés, ami négy hónapja kavarog bennem és még csak rendesen kifejezni sem tudom, amit csak ő érthet. Benne volt, hogy birtokolni akarom, hogy kell nekem, sőt még talán ennél több is, de arra gondolni sem akartam, még magamnak sem vallottam be. Nehezen szakadtam el ajkaitól, de meg akartam nézni magamnak a lányomat is, pontosabban a jelenlegi tartózkodási helyét. Már csók közben éreztem, ahogy Cattie gömbölyödő pocija hozzámnyomódik, így aztán elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy kezét a kezemben tudtam tartani, nem akartam elengedni.
- Cattie… annyira szép vagy – most szólaltam meg először és mást nem is tudtam mondani. Megváltozott, de ha lehet, még jobban kivirult, még a nehéz helyzet ellenére is. Le sem tudta volna tagadni, hogy babát vár. Vékony alakja megmaradt, csak a hasa jelezte, hogy nincs egyedül. Pont azt a lány volt, aki annyira… nagy hatást gyakorolt rám azon a felejthetetlen éjszakát. Szabad kezemet kicsit vonakodva, de kinyújtottam, hogy megérintsem a pociját.
- Hozom a bőröndöket – jelentettem ki, mielőtt hozzám nem illően teljesen elérzékenyültem volna, bár az is lehet, hogy látta, nem számít. Ő az egyetlen, akinek be is vallanám, hogy mit érzek. Kézenfogva sétáltunk az autóhoz.

Ifjú Apuka

Béke utáni szörnyeteg...

A repülőn, még megírtam a naplót, melyet majd a kislányomnak szánok, nem volt zökkenőmentes az utazás, de azért kibírtam. Ez a négy hónap kegyetlen volt Jason nélkül, Nero-nak sokat köszönhetek, de az mégsem volt olyan, mint amit szerettem volna. Ahogy leszálltam a gépről már megcsapott az otthon levegője. A kicsi előbb mozdult meg a hasamban, mint hogy észre vehettem volna Jason-t a tömegben. Eddig azon gondolkodtam, hogy fogom üdvözölni őt, mit leszek majd mikor meglátom. Ám amint észrevettem leblokkoltam, oda akartam futni hozzá, de meg sem bírtam mozdulni. Ő szelte át a köztünk lévő távot öles lépteivel s karjaiba zárt. Hazaértem! Nem tudtam mit mondjak neki, hogyan kezdjem a társalgást. Már nyitottam volna a számat, mire megcsókolt. Keményen, birtoklón, szeretetre éhezve. Annyi érzelem sűrüsüdött a csókunkba, hogy szó szoros értelemben beleszédültem. Hiányzott az érintése, úgy kapaszkodtam belé, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetném újra. A szerelmem, az életem, a társam, a gyilkos szeretőm karjaiban újra önmagam lehetek. Elsírtam magam, ez volt az első önálló cselekedetem mióta elhagytam gyermekem apját és a szülőföldemet.
-Hiányoztál nekünk.-szipogtam mikor eltolt kicsit, hogy szemügyre vehessen. Kezeinket összefűzte, majd másik kezével megérintette gömbölyödő pocakomat. A pici azonnal meg is mozdult, mire hangosan felkacagtam. Egyértelmű jelét adta annak, hogy ő is örül az apukája érintésének és közelségének. Jason nagy macsóként közölte, hogy megy és hozza a bőröndöket, de én láttam a szemében megcsillanó fényt. Míg ő elment én leültem, kellett pár perc, hogy összeszedjem magam. Majdnem felsikítottam, mikor elém ért az apám. Mit keres ő itt?
-Azt mondtam nem akarlak többet itt látni Cattie-bri.-csendült meg érces hangja. Kezemet védelmezően a hasamra szorítottam és felálltam, büszkén felszegtem a fejem és apám szemeibe néztem.
-Az egy dolog, hogy te nem akarsz itt látni, de nincs itt semmi keresnivalód.-böktem ki nagy nehezen, fájt, hogy nem köszönt, csak úgy belekezdett a beszélgetésbe. Úgy éreztem, mintha egy idegennel beszélnék.
-Honnan... Rossz a kérdés. Miért kutattál utánam?-szegeztem neki a kérdést, mire arcán átsuhant egy árny, de csak egy pillanatra.
-Mert távol akarlak tartani a külvárostól. A belvárostól még inkább.-válaszolta sötéten de még nem hagyta abba.
-Aki elárul minket azt száműzetésbe kell taszítani.-zárta le a témát és átnyújtott egy borítékot.
-A jegyed vissza! Most indul a géped!-a nyers hangjától felfordult a gyomrom.
-Egyszer sem hívtál fel, és nem akartál tudni rólam. Most mégis itt vagy. Miért?-kérdeztem rá élesen, ellökve a borítékos kezét. Szomorú, dühös és csalódott voltam.
-Mert meg akarlak védeni attól a disznótól.-válaszolta kegyetlenül és már nyúlt is felém.
-Eszedbe se jusson hozzám érni!-léptem egyet hátra és villogó szemekkel néztem apám szemébe.
-Ha elfogadod ha nem, az unokádat hordom a szívem alatt akinek te gyűlölöd a szüleit!-köptem felé a szavakat, szememmel Jason-t kerestem jelezve neki, hogy ne jöjjön ide. Ezt a harcot akkor is nekem kell megvívni ha nem akarom.
-Rettentő rég óta tudom, hogy Jason anya gyilkosa. Megölni akartam, de csak te örültél volna neki. Épp elég nagy gond számára, hogy az ellenségétől lesz gyermeke. Elég neki ez a büntetés. Nem kell, hogy még te is gyűlölködj. Apa menj haza és felejts el!-közöltem ellentmondást nem tűrő hangon. Édesapám dühtől eltorzult arcába pislogtam és egy kéz intéssel mutattam, merre találja a kijáratot.
-Ebben legalább anyádra hasonlítasz.-mondta és megereszkedett vállait látva mindent megbántam. Apa elindult kifelé én pedig döntés képtelen lettem. Apa után kellett volna mennem, a szívem Jason-höz húzott, mégsem mozdultam meg, ott álltam a padoknál és hangtalanul peregni kezdtek a könnyeim. Fogalmam sem volt mit tehetnék. Jason mellém sétált, és kézen fogva hagytuk el a repteret. Az autójához sétáltunk, miután beültem és beindította a kocsit haza indultunk, én viszont hallgatag magányba burkolóztam. Eltaszítottam az apámat magamtól...

Elképzelni sem tudtam, hogy ennyire jó lesz majd a viszontlátás. Vártam már nagyon és tudtam, hogy öröm lesz újra a karjaimban tartani Cattie-t, de amit akkor éreztem, amikor újra átöleltem, arra nincsenek szavak. Próbáltam leplezni, de nem igazán tudtam. Eltereltem a gondolataimat a bőrönddel, el is indultam érte, Cattie meg addig leült. Pont jót tett ez a kis séta, próbáltam rendezni az amúgy is zavaros gondolataimat. Ekkora hatással még senki nem volt rám. Kissé érdekes helyzet, hogy pont az a lány ajándékoz meg ekkora boldogsággal, akinek gyűlölnie kéne. Nincs bocsánat arra, amit tettem, ő pedig folyamatosan csak a kedvemre tesz. Nekem adta az ártatlanságát, most pedig megajándékoz egy kisbabával, akire már nagyon vágytam. Pont Cattie. Elképesztő lány, nem tudom és nem is akarom tovább titkolni, hogy ő az első és az egyetlen, aki képes kihozni belőlem olyan érzéseket, amiket eddig nem ismertem és képes megszelidíteni. Végre megszereztem a bőröndöket és a csomagokkal a kezemben tértem vissza Cattie-hez. Vagyis tértem volna, mert megláttam, hogy nincs egyedül. Nem kellett gondolkodnom, hogy ki az, nagyon jól tudtam, hogy az apja, a külvárosiak vezére tartja szóval. Láthatóan veszekedtek, Cattie a szemével a tömeget nézte, gondolom engem keresett, majd amikor megtalált, jelzett, hogy ne menjek oda. Próbáltam annyira közel menni, hogy tudjam, miről beszélnek. Legszívesebben beleszóltam volna, de az ő dolguk. Attól tartottam csak, hogy Cattie vele megy, de amikor láttam, hogy az apja egyedül indul el, megkönnyebbültem. Velem marad. Ettől boldog voltam, jókedvűen mentem vissza hozzá, ami nem illett a helyzethez, hiszen neki érthetően nem volt éppen a legjobb kedve, Választania kellett az ellensége és az apja között. Kézenfogva mentünk az autóhoz, előszőr Cattie-nek segítettem beülni, aztán betettem a csomagokat és indultunk is. Egész úton nagyon hallgatag volt.
- Én sem tettem volna másképp, főleg most, hogy van már némi fogalmam, milyen lehet apának lenni – törtem meg a csendet, de csak egy pillanatra néztem Cattie-re, aztán megint az utat figyeltem. Dühös voltam, amiért bele akart szólni a dolgomba, átjött a területemre, de meg is értettem. Az biztos, hogy nem hagyom annyiban a dolgot, de nem Cattie előtt fogom intézni azt a beszélgetést, nem kell hozzá közönség.
- Eleve legalább azt értékeld, hogy miattad átjött az én területemre. Ugye tudod, hogy ez mit jelentene, hogy ennyire nyilvánosan mászkál itt, ha nem lennél a… szóval nem tőlem várnál gyereket – majdnem belezavarodtam a mondandómba és szerelmet vallottam Cattie-nek. Azt nem kellett volna, legalábbis még nem, amíg még magam sem tudom, pontosan mit is érzek. Valami mást, mint eddig, valami többet, de nem tudom, hogy mit. Az biztos, hogy elég erős, hiszen négy hónap alatt sem tűnt el, csak erősebb lett, semmire nem vágytam még annyira, mint hogy visszatérjen hozzám.
- Jól gondolom, hogy azt akarta, hogy vele menj vagy el bárhova, csak velem ne? Meg tudom érteni, nem vagyok rád jó hatással. Nem elég, hogy én voltam neked az első, még... – nem fejeztem be a mondatot, inkább átnyúltam hozzá és megérintettem a hasát. Egyből mosolyra húztam a számat, egyszerűen nem tudtam betelni vele. Aztán meglepett arcot vágtam.
- Ez most az, amire gondolok? – kérdeztem mosolyogva, mert halvány kis kapirgálást éreztem, ahogy hozzáértem, de a kicsi meg sem várta a választ, inkább ő válaszolt, egy erőteljes rúgással.
- Szóval igen – küldtem boldog mosolyt a lány felé, aki könnyen lehet, hogy hamarosan a feleségem lesz.
- Te vagy a világ leggyönyörűbb anyukája. Képtelen vagyok betelni veled… veletek – ennyit engedtem csak meg magamnak, aztán felnevettem.
- Inkább abbahagyom, mielőtt megint megkapom tőled, hogy nem áll jól, ha nyáladzok. Úgy, mint a medencében – pillantottam felé, nagyon jól emlékeztem még arra az éjszakára. Azt meg nem kell tudnia, hogy amint a lakásomban leszünk, minden porcikáját megnézem magamnak, akarom már látni ruha nélkül is, mennyire változott meg a karcsú teste. Alig várom, hogy végre ne csak a kezemmel érintsem a gömbölyödő pociját, hanem végre puszit is nyomhassak a puha bőrére úgy, hogy nem áll közénk semmi.

Ifjú Apuka

Legyünk már otthon...

Komolyan ha apám nem bukkant volna fel, egészen jó kedvem lett volna, de így... Nem! Mindent elrontott azzal, hogy megjelent. Végül nagy nehezen sikerült leállítanom, így aztán nem mentem sehová, csak haza Jason-nel. Az autóban egészen csendben voltam, meg sem szerettem volna szólalni, ám mikor a fiú megszólalt, legszívesebben a képébe üvöltöttem volna, hogy ne védje az apámat. De inkább csak halkan hümmögtem.
-Igen, azt akarta, hogy menjek vissza Párizsba. Senki nem mondta, hogy rossz hatással vagy rám! Egyébként pedig tudtommal nem kényszerítettél. Tudod én örülök annak, hogy te voltál az első, és egyáltalán nem bántam meg.-suttogtam, ahogy Jason keze hozzáért a hasamhoz. Végig figyeltem az arcát, a mosolyt, és az őszinte meglepettséget, ahogy a pici megmozdult. Kérdésére nem tudtam válaszolni, hiszen a kislányunk, eléggé erősen kifejezte magát az apja irányában, nekem kicsit fájt, így az én mosolyom egy grimaszba torkollott.
-Ez így mind szép és jó, hogy egymáshoz szeretnétek végre érni, de én nem szeretnék maradandó károsodást szenvedni.-kacagtam, miközben kezemet én is a hasamra tettem, hogy egy picit megfékezzem az indulatokat. Egyébként is, kezdtem fáradt lenni. Jason megint belefogott valami bókolásnak csúfolt mondatba, mire felvontam a szemöldököm, mikor felém nézett úgy döntött abbahagyja a dolgot, mire csak egyszerűen bólintottam egyet, hogy én is így gondoltam. Aranyos volt, hogy emlékezett a medencés esetre, itt ül mellettem, de hiányzik, hogy végre hozzám érjen, hogy úgy bújhassak hozzá, hogy senki sem zavar meg minket, ahol már csak mi ketten vagyunk. Igazából míg magamnak nyafogtam meg is érkeztünk, a ház minden sarka, és minden négyzetcentimétere ismerős volt. Aztán elfogott a rosszullét. Vajon Jason kivel volt 4 hónapig, míg én nem voltam a közelében? Kapott egyáltalán annyi figyelmet, mint amit én nyújthatok neki? Igyekeztem minél messzebbre űzni a kis ördögöt a fejemből, de nagyon nehéznek bizonyult. Kiszálltam a kocsiból, és mély levegőt vettem, valahogy nem fűlt a fogam ahhoz, hogy bemenjek a házba... Féltem, és nem tudtam, hogy mi vár rám. A legrémisztőbb az egészben, hogy négy hónapja egyáltalán nem féltem betenni ide a lábam. Amint sikerült megfogtam Jason kezét, kellett ez a biztos támasz, máshogy nem igazán tudtam volna megtenni azt a pár métert a liftig sem.

//A kövi post szerintem már mehet a házba, ha gondolod//