Szomorúfűz a tó mellett

Egy nagyon idős szomorúfűz fa áll a tó mellett, nyáron ideális alatta elbújni a nap elől. Illetve nagyon sok mindent elrejt a kíváncsi emberek szeme elől. Egy fa bunker van a fa lombkoronájába rejtve, ahonnan figyelhetik a tavat és környiékét.

Cattie-bri Clayton

*Mint mindenkinek, így nekem is megjár olykor a lazítás, hogy ne a harcokkal foglalkozzak. Szóval most adtam magamnak egy kis szünetet. Úgy döntöttem, hogy ha már lazulni akarok, akkor egybekötöm a kellemest a hasznossal. A belvárosban mi már nem igen kereshetünk menedéket, sőt inkább semennyire. Ezért szoktam én ide járni, a tóhoz. Itt úszok egyet, le van tudva vele a fürdés is. Általában egy szál semmibe úszok, nincs szégyelnivalóm, szemérmes sem vagyok.
Ma is megmártóztam a tóban, aztán a napon szárítkoztam meg. Utána is csak a nadrágomat vettem magamra, aztán a pólómat feldobtam a fára és felmásztam. Onnan belátni az egész környéket, de engem nem látnak és még közben pihenhetek is. A lábamat lógatva üldögéltem a fán és relaxáltam kicsit. Néha napján jó csak úgy lenni, hogy semmire nem kell ügyelnem. Persze egy-két fegyver lapul nálam, hisz azért itt sem vagyunk teljesen biztonságban. A belvárosi banda már szinte mindenhol ott van... sajnos.*

Mr. Stoddard

*Újabb szökési terv, pedig tudom, hogy nem kellene, Jason nagyon haragos lesz, ezért nem is szóltam neki most. A természetben kívántam lenni, és tudtam, hogy ez a nap a legalkalmasabb rá. Magam mögött hagytam a városfal legkívül esőbb részét, és az erdő felé vettem az irányt, jobban mondva, egy régi "építmény" felé, van a tó partján egy fűz, azon pedig egy fa házikó, még én segítettem építeni apunak mikor kicsi voltam. Egyszerű nyári virágmintás kismama ruha feszül rajtam, a lábamon viszont az elengedhetetlen bakancs, mióta nem hordhatok fegyvert magammal, vagy a pengés boxer vagy a bakancs van rajtam. Jason kikötötte, hogy a pisztoly most igazán nem nekem való. Bosszús is vagyok miatta, de csak abban reménykedek, hogy a pici örökli azt a képességem, hogy pontosan és gyorsan tudjon lőni. Természetesen ameddig lehet távol fogom tartani attól, hogy fegyvert lásson/fogjon. Az én múltam bőven elég, az övét nem fogom beszennyezni vele. Lassan dinamikusan lépegetek a fűzfa felé és igyekszem felmérni a terepet, hogy van-e ott valaki. Nem akarom, hogy bárki is a frászt hozza rám, mert az nem csak nekem nem tenne jót, hanem a picinek sem.*

*A fán üldögéltem és nézelődtem. Mondhatni, hogy elég forgalmas helynek számított, ezért szundikálni nem mertem, pedig igazán jól jött volna. Az elmúlt éjszakákon nem igazán tudtam aludni, de egyedül egy elhagyott területen nem pilledhetek el, mert nagyon könnyen meglephetnek.
A tájat kémleltem, amikor egy alakot láttam meg közeledni, ezért meg is ragadtam a pisztolyomat, amit ki is biztosítottam. Nem tudhatom ki az és veszélyt jelent-e. Végig az alakon tartottam a szememet, de aztán, amikor közelebb ért, eltettem a fegyverem. Az alakban Cattie-t ismertem fel. De régen láttam már. Mióta a városba jöttem, azóta jóban vagyunk, hisz csak két év van közöttünk. Nekem mindig is bejött, de ő inkább testvérként tekintett rám szerintem. Ő aztán összeszűrte a levet a másik banda vezérével, de én nem adtam fel, hogy egyszer majd lehet valami közöttünk. Most minden esetre egyedül van, így van alkalmam beszélgetni vele. Hasa már szépen kerekedett, de őszintén nem haragudtam rá.
Leugrottam a fáról, de a pólómat fent hagytam az ágán.* -Szia Cat! *Köszöntem rá. Remélhetőleg nem ijedt meg nagyon, nem szeretném, ha valami baja lenne tőle neki vagy a babának.*

*Miért gondoltam, hogy erre mászkálok ma? Mert ehhez volt kedvem, és nekem senki ne szóljon ebbe bele. Az én utamat járom és soha nem engedek senki kényének kedvének. Jason más kategória, de ő sem szólhat bele mikor merre megyek, most is így van ez, valójában megyek a fejem után, fiatal vagyok és nem érzem a veszélyt. Egészen addig, míg meg nem hallom a fa jellegzetes apró recsegését. Kiélezettek a füleim erre, apa jól kitanított. De sajnos a szívem akkor is torkomban dobog, mikor leugrik elém az ismerős idegen, és rám is köszön.*
-A fenébe Kenvard! Mi az istent képzelsz te magadról?*támadok neki azonnal és mélyen megszívom magam levegővel.*
-Komolyan mondom lehetnél kicsit tapintatosabb is.*gesztikulálok már a kezemmel is, és nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne csapjam arcul.*
-Mi a fenét keresel erre? Egyedül vagy?*halkítom le a hangom, miközben óvatosan körbenézek, és beterelem a fűz takaró ágai alá.*
-Utálom, hogy mindig póló nélkül vagy.*hangom duzzogó, és megbántott. Kenvard sosem fog felhagyni azzal, hogy meg akar kapni?*

*Semennyire sem akartam megijeszteni őt azzal, hogy leugrok elé. De hát a fa recsegett alattam, ahogy lendültem, felkészülhetett volna rám. Persze gondolom, hogy ő sem nyugodt, ha egyedül van, hisz manapság már minden sarkon, minden fa mögött veszély leselkedhet az emberre.
Ahogy földre érkeztem elé, meg is kaptam tőle a fejmosást, hogy miért ijesztgetem.* -Most őszintén mondom, hogy nem szándékos volt. Akkor sem ijedtél volna meg kevésbé, ha fentről rád köszönök. *Kacsintok rá, de látom rajta, hogy még mindig mérges rám. Nem érdemeltem én ezt ki, de gondolom a hormonok.. fogjuk azokra.*
-Ha az segít, akkor nyugodtan adj egy pofont.. látom, hogy viszket a tenyered miatta. *Vigyorodok el. Látom rajta, hogy ideges. Gondolom nem szívesen kerülne szembe sem az apjával, sem a másik bandával. Mindkettő érthető... legalábbis számomra igen.*
-Teljesen egyedül vagyok ma itt. Tudomásom szerint mindenki másnak van dolga, nekem van csak szabadidőm. Megmártóztam a tóba. Azért is hiányos az öltözetem. Ha fél órával előbb jössz, akkor többet is láthattál volna. *Vigyorodok el szélesen. Mai napig nem tettem le arról, hogy megszerzem magamnak. Azzal talán apját is megbékítené. De nem az vagyok, aki rákényszerít bármit is.*
-És te hogy vagy? *Tettem fel neki a kérdést és neki dőlök a fa törzsének, ha már már beterelt a fa takarásába. Tudhatja, hogy nekem mindent elmondhat, így volt ez mindig is mióta csak ismerjük egymást. Szép idők voltak azok... Kár, hogy elmúltak.*

*Lehetne még idegesítőbb Kenvard? Nem hiszem, de most az egyszer igazán megemberelem magam, mikor azt mondja nyugodtan üssem csak meg nem is haboztam, tökéletesen tisztában van azzal, hogy mekkorát ütök és milyen gyorsan, nem is teketóriáztam, már a képében volt az öklöm, nem apróztam el sajnos, így viszont csak annál közelebb kerültem hozzá.*
-Bocs, te kérted...*vonok vállat miközben a fa alá terelem, nem tudom, hogy ki járhat még erre, de engem nem igazán a legjobb ha meglátnak. Főleg nem apám emberei... Kenvard valószínűleg nem árulna be, de lassan tőle is félek.*
-Láttalak már mezítelenül... Ne akarj pont most elszédíteni.*legyintem felé a kezem, de most nem ütöm meg, csak arcára helyeztem a tenyerem, majd egy nem várt mozdulattal lerúgtam a cipőmet, és a ruhát is levettem.*
-Ha már úgy is fürödtél, esetleg visszakísérhetnél egy kismamát.*kacsintok rá, és elindulok a tó felé, Picurkám is érzi az izgatottságom, tudom, hogy milyen hatást válthat ez ki gyerek kori játszópajtásomból, de most nem érdekel, csak a kristály vizű tó. Lassan bele is lépkedek, de a fűzfa alól nem szándékozom kiúszni, elég nagy a tér így is.*
-Akkor jössz, vagy maradsz Ken?*pillantok rá, és gyermeki mosoly kúszik az arcomra. Tudom, hogy nem tud nekem ellen állni.*

*Tudtam, hogy meg fog ütni. Ismerem őt már annyira. Így már készülni is tudtam, mert tudom, hogy jókorát tud ütni. És nem okozott azzal meglepetést, hogy nem fogta vissza magát. Nem nyikkantam meg, amikor behúzott, de utána azért jó ideig dörzsölgettem a képemet. Apjának biztos fel fog tűnni, hogy van egy szép monoklim, de majd hazudok róla. Cat-et soha nem köpném be, szeretem őt.
Igaza van, látott már ruha nélkül. Soha nem azért, mert úgy akartam, de nem volt ellenemre persze. Szemérmesség soha nem volt köztünk, nem takargattuk magunkat. Mosolyogva nézek rá, amikor a kezét az arcomra teszi. Jól esik az érintése. De rég is volt utoljára, hogy találkoztunk és akárhogy is de hozzám ért. Aztán csak néztem, ahogy levetkőzik. Kissé váratlanul ért, de szinte leesett szájjal néztem. Eddig soha nem volt úgy, hogy közvetlenül előttem állva levetkőzött, aztán a vízbe vetette magát.. ahova engem is invitált aztán.
Gyorsan dobtam le magamról ismét a nadrágot és vetettem vízbe magam.* -Már itt is vagyok drágaságom! *Vigyorogtam és rögtön mellé úsztam és vigyorogva fröcsköltem le. Úgy gondoltam, hogy ezért nem fog megharagudni és örül, ha kicsit lazíthat. Itt csak mi vagyunk és ami itt történik, arról rajtunk kívül senki nem fog tudni. Remélem ezt ő is tudja, mert megbízik bennem.

*Semmi kedvem nem volt jó pofizni Kenvarddal, szinte kérés nélkül húztam be egyet neki, és sajnos vagy nem, de képtelen voltam visszafogni magam. Oké nem haragszik, de láttam az arcán, hogy még mindig megérzi az ütéseimet. Sajnálom ez van, elfojtott feszültség van bennem. Nem igazán tudom most hol kiélni magam, lassan már csak a babázás marad nekem, az pedig... Már előre látom, hogy nem lesz egy leány álom. Hamar ráveszem magam arra, hogy fürdőzzek, így a fiút is becsábítom a vízbe. Nem kerüli el a figyelmem, hogy leesett állal bámul rám, miközben kibújok a kismama ruhából. Aztán a tóhoz sétálok és el is merülök benne, már csak onnan szólok ki újra a fiúnak. Nem is telik bele sok idő, már mellettem van. Ahogy lefröcskölt, én is vissza adtam, majd közelebb úsztam hozzá, és karjaimat a nyaka köré fontam.*
-Nem akarok elmerülni, túlsúlyos vagyok.*vigyorgok rá bájosan.*
-Mit mondasz apának, ha meglát?*nézem a harci sérülését, és elhúzom a számat, nem kapnék magamtól pofont se...*

*Érzem, hogy feszültség van benne. Meg is értem. Kavar a másik banda vezetőjétől, úgy tudom a gyerek is tőle van. Nyilván nem mászkálhatna egyedül, én sem engedném, ha az én gyerekemmel lenne várandós. Az apja kitagadta, tehát a m i bandánk sem látja szívesen... Ördögi kör a számára. Én nálam viszont mindig biztonságban lesz, soha nem adom ki, hogy mikor és hol találkoztam vele.. sőt, azt sem hogy egyáltalán láttam, ha csak ő az ellenkezőjét nem akarja.
A vízben csak néztem őt, de nem haboztam. Bent meg már egymást fröcsöltük. Jó volt kicsit szórakozni így. Aztán meglepődtem, amikor a nyakamat átkarolva szinte hozzám simult, de nagyon is örültem neki. Én is átkaroltam és elmosolyodtam a szavain.* -Nem értelek.. hisz pille könnyű vagy még mindig. *Simítottam végig az oldalán. Cat nagyon is tisztában van vele, hogy megveszek érte, de engem nem zavar, ha ő nem lép, majd én próbálkozok.*
-Azt bízd csak ide. Tudod, hogy soha nem köpnélek be. Nekem a legfontosabb a te biztonságod. *Komolyan is gondoltam ezt. Majd beadom az apjának, hogy volt egy kis nézeteltérésem egy taggal, aztán én húztam a rövidebbet. Úgyis hinni fog nekem, mert ismer már annyira, hogy tudja, tényleg képes vagyok összekapni valami apróságon másokkal. Nem tehetek róla. Közben az egyik kezem még mindig cirógatta az oldalát, miközben a másikkal még mindig átkaroltam.*

*A víz kellemesen hűvös és pont jót tesz most egy kis úszkálás, az meg végképp feldob, hogy valójában, hogy semleges területen vagyunk. Ken pedig... talán nem árulkodik, és talán, de csak talán nem néz úgy rám, mint egy sarki csinos nénire. Miután ő is a vízben van kicsit játszunk, ez valahogy nem maradhat el, végül Ken nyakába csimpaszkodok, és úgy tempózok a lábammal tovább, hogy ne merüljek el. Ken ujjai az oldalamon zongoráznak, érintésébe akarva akaratlanul is bele remegek, de nem szándékozom elhúzódni tőle, jó egy kis ismerős érintés.*
-Nem vagyok könnyű, híztam.*panaszkodok, persze csak a kicsi miatt, de akkor sem tetszik annyira, mint kellene. Aztán rákérdezek az ütésre is, amit Ken szépen hárít, hát jó. Azért örülök, hogy nem márt be az apámnál, nem lenne egészséges, ha a fater tudná, hogy én átjövök a belvárosból, gondolom első dolga lenne karóba húzni. Még percekkel később is Kenvard karjaiban ejtőzöm, és élvezem a kis kényeztetést a részéről, aztán fejem a vállára csuklik, és egy apró kérdés fogan meg a fejemben.*
-Te miért nem gyűlölsz?*egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért nem ezt teszi, mint a többiek, mert gondolom már mindenki tudja a külvárosban, hogy a vezér lánya szó szerint félre lépett.*

*Most minden olyan kellemes volt. Itt vagyok kettesben azzal a személlyel, akit azóta kedvelek... vagy inkább szeretek mióta először megláttam. Igaz, akkor még kislány volt, de mára felnőtt. Igaz, a sors úgy hozta, hogy elsodródtunk egymás mellől, de nem hibáztatom én őt semmiért. Miért is tenném? Nekem ő nem ártott soha. Mindig ott volt, ha valamire szükségem volt vagy csak ki szórakozásra vágytam. Igazi testvéri kapcsolat volt köztünk. Persze többre is vágytam én, de tiszteletbe tartottam az ő döntéseit.*
-Nekem akkor is pille könnyű vagy. *Mosolyogtam rá és egyik kezemmel megsimogattam az arcát, hogy nyugodjon már meg. Nekem így is bejön. Különben is jobb lesz, ha hozzászokik, hogy gyarapszik, mert az a gyerek fog még hízni bőven az elkövetkező öt hónapban. Átkaroltam, amikor a vállamra hajtott a a fejét.*
-Soha nem volt titok mit érzek irántad. Szerintem te is pontosan tudod az igazat. Nekem a te boldogságod a legfontosabb. Ha te így vagy boldog, akkor örülök. Persze még mindig örülnék, ha én vigyázhatnék rád mindig, de elfogadom a te döntéseid. *Válaszoltam neki. Lelke mélyén talán ő is pontosan tudta a választ. Ha ő megtalálja a boldogságát, akkor én is kész leszek tovább lépni, de egyelőre nem úgy tűnik, mint aki 100 %osan boldog. Érzem, hogy valami nyomja a lelkét még. Ha akarja úgyis el fogja mondani.*

*Nem vitatkozom tovább Ken-nel, amúgy sem fogja tudni elmagyarázni nekem, hogy mi a helyzet, tehát most úgy nem is érdekel. A vállára hajtom kicsi buksimat, és gondolkodóba esek, míg ő magához ölel, már amennyire a pocakom engedi. Aztán egy olyan mondathalmaz hagyja el a száját, amire ijedten pillantok fel rá.*
-Ne! Kérlek, ezt ne. Miért kell mindig eljutnunk idáig a beszélgetéseinkben? Ezzel mindig visszataszítasz oda, hogy megkérdezzem magamtól, hogy mire volt ez jó.*rázom meg a fejem, és nagyon igyekszem nem elsírni magam. Lehetséges, hogy nem is kellett volna nekem erre járni? De persze ez már visszafordíthatatlan, úgyhogy hagyjuk is.*
-Igen, tisztában vagyok az érzéseiddel, de sosem tudtam úgy rád nézni, egyszerűen nem ment. Sajnálom. Persze, nem tagadom te vagy a legjobb társaság, mindig kizökkentesz a melankóliából, de...*nem tudom folytatni a mondatot, igazából ilyenkor mindig faképnél hagytam, és nem is gondoltam át rendesen a témát, ilyen még nem volt, hogy megpróbáltam neki rá válaszolni.*

*Éreztem, hogy Cat végre ellazul a karjaim között. Hányszor esett már meg, hogy nálam vigasztalódott. Ő volt nekem a nem létező húgom és az elérhetetlen szerelem. De inkább maradtam a bátyja, minthogy elveszítsem őt örökre.
Amikor ijedten nézett rám, csak megsimogattam az arcát.* -Csak kérdezted, én válaszoltam. *Vontam vállat. Ő kérdezett tényleg. De így belegondolva ő talán előre is tudhatta volna a választ. Hogy árulhatnám el azt, akit szeretek? Sehogy!*
-Soha ne kérj bocsánatot az érzéseidért, rendben? Én megmondtam, hogy annak örülök a legjobban, ha boldog vagy! *Mondtam neki teljesen komolyan. Tudom, hogy ez a téma mindig kényesen érinti és általában elfutott, ha a beszélgetés ilyen irányt vett. Értékeltem, hogy most nem hagyott faképnél. Tudnunk kell normálisan beszélgetnünk úgy, mint két érett felnőtt.*
-Inkább mesélj! Lerúgja már a vesédet a gyerek? *Kérdeztem tőle elmosolyodva és újra magamhoz öleltem. Úgy gondolom, hogy a gyerekről szívesebben beszél, mint másról. Tudom, hogy neki most nem könnyű, így próbálok olyan témát találni, ami kicsit felvidítja, mert nem szeretem őt letörtnek látni. Ő mindig olyan pörgős, életvidám csaj volt és jó lenne, ha újra olyan lenne!*

*Tényleg felfoghatatlan számomra, hogy Kenvard miért ilyen, de már nem akarok neki nagyobb feneket keríteni, inkább csak arra koncentrálok, hogy egy kicsit megnyugodjak.*
-Mi van ha nem vagyok boldog?...*akaratlanul is kicsúszik a kérdés a számon, már visszavonhatatlan, ezzel persze tudom, hogy adom a fiú alá lovat, de mi van ha tényleg azt akarom? Fogalmam sincs, egyszerűen csak valamit csinálnom kell és kész. Most Ken a legjobb ember arra, hogy elfelejtsem mit is műveltem 5 hónapja.*
-Nem is egyszer, főleg ha nem az apuci felé fordulva alszok. Nagyon apás lesz.*mosolyom most boldog, és kicsit jobban is érzem magam, hogy tereljük a témát. Mikor úgy érzem elég a fürdőzésből megfogom Kenvard kezét, és kifelé indulok.*
-Napozzunk.*mosolygok rá, és kisétálok a fa alól, hogy megszáradjunk a napon.*

*Örültem, hogy Cat kezd megnyugodni kicsit ismét. Nem felzaklatni akartam én, ő kérdezett, én válaszoltam. Mindig eljutunk idáig a beszélgetéseinkben, bár idáig még nem, mert mindig elfutott... de azért örülök, hogy most nem tette. Azt viszont megdöbbenve hallgattam, hogy nem boldog... vagy ez valami vicc? Ha nem boldog, akkor nagyon gyorsan cselekedni fogok. Most hirtelen nem is tudtam mit mondani rá, csak bámultam rá elég bambán. Agyam felfogta a szavait, csak reagálni nem igen tudtam rá.
Arra már viszont kapcsoltam, amikor kifelé húzott, így indultam után, a napon meg elterültem a füvön. De aztán egy idő után felkönyököltem és felé fordultam. Ha nem nézett rám, akkor lágyan magam felé fordítottam az arcát.* -Valóban nem vagy boldog? *Tettem fel neki a kérdést és egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetemet. Annyira már biztos ismer, hogy tudja, nem fogok tágítani, amíg el nem mondja mi bántja.
Hogy örültem-e annak, hogy azzal az alakkal esetleg nem boldog? Nem igazán... Cseppet sem örülök annak, ha boldogtalan.*

*Kinn a parton már egészen jó kedvem lett, a nap lágyan melengette a bőröm, a víz hamar elpárolgott rólam, Ken mellettem egy kicsit szótlan volt, aztán maga felé fordította az arcom, így muszáj voltam ránézni. Kérdése meglepett, és szemem egyből fátyolos.*
-Ami azt illeti, tényleg nem. Egy kicsit félek, életcélom volt, hogy megöljem azt akinek, most a gyermekét a szívem alatt hordom, nem tettem meg, és bűnbe estem. Szeretem őt nem arról van szó, csak valahogy nem így képzeltem el ezt az egészet. A bőröm alá hatolt, szó szerint, és megérintett, nem tudom hogy csinálta. Apám pedig gyűlöl, ezt sosem fogom elfogadni.*magyarázom csendesen, és mély levegőt veszek. Valójában nem tudom miért is mondom el ezt a fiúnak, de most ő az egyetlen aki biztosan meghallgat.*
-Nem tudok ahhoz hozzászokni, hogy széthúzás van a városban, persze tudom mikor kezdődött, de most kicsit más megvilágítást kapott részemről ez az egész. Változtatni akarok ezen, érted?*könyökölök fel, és magabiztosság csillan a szemembe. Még nem tudom hogyan, de megpróbálom megtenni. Csak először apámmal kell beszélnem. Jason még így is nagy falat számomra.*

*Ketten fekédeztünk kint a parton és nem zavartattuk magunkat. Meztelenség nálunk nem volt zavaró azt hiszem, nem egyszer láttuk egymást már pucéran. De nem is ezzel foglalkoztam most. A hallottakat emésztettem éppen. Nem boldog, ezt már megértettem. De most jött el az a pillanat, amikor megértettem, hogy ő soha nem lesz már az enyém. Hogy miét éreztem pontosan azt nem tudom. Fájdalmat? Vagy egyszerűen ürességet? Talán mindkettőt egy kicsit. Egy olyan valakit szeret inkább, aki soha nem fogja megérdemelni őt. Az az alak minden nőt meghúzna, aki az útjába kerül.. lyuk-lyuk, csak a keret más. Sajnáltam Cat-et, mert nem egy ilyen embert érdemelne, aki semmibe veszi és nem tiszteli.
Cat apja? Megértem őt nagyon is. Valószínűleg én is így reagáltam volna.
A mondandója első részére nem reagáltam inkább, nem tudtam volna semmi kedveset vagy biztatót mondani. A bölcs hallgatást választottam inkább.*
-És hogy szeretnél változtatni a helyzeten? *Tettem fel neki a kérdést. Én már így kerültem ebbe a városba, ezt szoktam meg. Mondhatni jól éreztem magam, éltem az életem. Persze voltak nehézségek is, de azokat igyekeztem megoldani magam.*