Romos udvar

Borostyánnal, és vadrózsával nőtte be az idő, a régi udvart. A közepén egy hatalmas még működő szökőkút áll.

Ahogy az erdő felé tartottam, nem volt kérdés, merre veszem az irányt. Az elhagyatott kastély az egyik kedvenc helyem. Olyan misztikus, nem félek ilyen helyeken, inkább csak szépnek tartom. Szeretek itt lenni és gondolkodni vagy csak élvezni a csendet. Az alvezérem nem örül, ha elhagyom a belvárost, szerinte felesleges veszélynek teszem ki magam, de elég nagyfiú vagyok már, a legjobb harcos, különben is elég jól tudok rejtőzködni. Gyalog indultam útnak, harci terepjáróm a városfalon belül hagytam. Igen, ma ehhez volt kedvem. Megtehetem, hogy olyan autókat vegyek, amik tetszenek. A gyűjteményemben minden megtalálható a sportostól az elegánsig. A nagydarab, páncélozott terepjáró kifejezetten hasznos darab. Mégsem azzal jöttem, túlzás lenne megzavarni vele az erdő csendjét. Acélbetétesemmel határozottan léptem a füves területen, amíg megláttam magam előtt a célom. Egy pillanatra megálltam, aztán mentem is tovább. Ma szűk farmert választottam, pár helyen ki volt szaggatva, nem emlékszem már, hogy így vettem vagy csak segítettem rajta kicsit, de szerintem elég jól néz ki így. Rövid ujjú fekete inget vettem fel hozzá, csak félig begombolva, így látni engedte a tetoválásaimat. Kiegészítőként egy szegecses nyakörvet vettem fel, hasonló karkötővel, meg persze rajtam volt az elengedhetetlen motoros kesztyűm. Ezek szinte hozzám vannak nőve, ahogy az utolsó és legfontosabb kiegészítőm, az AK-47-esem. Hanyagul átvetettem a vállamon. Nem feltétlen önvédelemből hoztam, inkább csak azért, mert a kedvencem. Beléptem a romos udvarra, körbe sem néztem, egyenesen a szokott helyem felé mentem és ledobtam magam a szökőkút tövébe. Fejem hátrahajtottam, egyenesen a peremére és elmerültem a gondolataimban. Végre csend. Senki nem zavar és nem várja el tőlem, hogy megmondjam, mit csináljon. Ez a feladatom és élvezem is, hogy másokat ugráltathatok, de néha nekem is kell egy kis kikapcsolódás.

&Jason Tucker

Nem tudod ki vagyok?...

A szobám ablakából kémleltem az esti tájat, mint oly sokszor, mikor apám az őrjáraton volt. Sötét alak, egyáltalán nem a gettóba illő egyén masírozott át a házunk előtt, ahogy a lámpák fénye alatt elhaladt megláttam az arcát... Azt az arcot, amit már három éve nem láttam.
-Nicsak, nicsak...-suttogtam magam elé, beugrottam a szobámba, magamra kaptam a fekete bőr dzsekimet, és már lefelé futottam a lépcsőn, hangtalanul. Az ajtó nyílt és zárult, csak a boxeremet akasztottam a jobb kezemre, már lépkedtem is a férfi után. Olyan hangtalanul, mint még senki más. Mind a ketten beleolvadtunk a sötétségbe ahogy kiléptünk a külváros fényeiből. Az erdőbe indult Jason, én pedig utána. Egyetlen kavics sem roppant meg a talpam alatt, lábamon acélbetétes bakancs kicsit nőiesített verzióban, egy fekete motoros nadrág, és a kabátom alatt megbúvó kapucnis fekete pulóver, ami alá el tudom rejteni a méz szőke fürtöket, amik árulkodhatnának rólam. Figyeltem merre megy a férfi, hanyag mosoly kúszott ajkaimra, ahogy megláttam az úti célját. A régi kastély... Ötletes, mintha tudná, hogy jövök, pedig nem is. Megvártam, míg bemegy, addig kerültem a fal mellett egyet, és hátulról mentem be az udvarra. Itt sem hagytam, hogy meghalljon, a legpuhábban sétáltam, és mikor a szökőkút mellé értem lelassítottam lépteimet.
-Szörnyű lehet egyedül meghalni...-szólaltam meg kissé reszelős hangon, Jason mellé léptem, és mereven bámultam az arcát egy pillanatig. A kabát zsebembe nyúltam, amiben a kedvenc kilencmilisem volt, egy határozott mozdulattal húztam ki, miközben kibiztosítottam, és Jasont céloztam meg vele.
-Ha akarod a fal tetejéről is eltalálhatlak! Választhatsz! Fél perced van.-hangom jéghidegen csengett, a szándék hallgató volt benne, akkor is megteszem, ha kinevet.

Elmerültem a gondolataimban, egy hang törte meg a csendet. Már ettől is dühös lettem, hogy jön bárki is ahhoz, hogy megzavarjon. Felemeltem a fejem, felfigyeltem a reszelős hangra. Egy lány állt előttem. Fogalmam sem volt, ki lehetett, nem láttam még korábban. Szőke tincseit kapucni alá rejtette, de még így is kilátszott. Végignéztem a bakancsától kezdve a a feje tetejéig, az sem érdekelt, hogy nekem szegezi a fegyvert. Egy rúgással kiüthettem volna a kezéből, de nem tettem, inkább lassan felálltam.
- Találj el a fal tetejéről szöszi - hangom kissé megvető volt, éreztettem vele, hogy nem félek tőle, ő csak egy csaj, aki valamiért haragszik rám.
- Miért vagy ennyire kiakadva? Nyugi - kinyújtottam a kezem és egy mozdulattal eltoltam az övét, így már nem a fegyver csövével szemeztem. Jéghideg volt a hangja, de nem néztem ki belőle, hogy meg is tenné. Lehet, hogy mégsem kellett volna ma pont erre jönnöm, egyedül, de nem izgattam magam és ez látszott is rajtam. Teljesen nyugodtan viselkedtem, nem csak a harcot, a viselkedést is megtanultam.
- Beszennyeznéd a kezed? Ugyan, ez felesleges - megráztam a hajam, nem volt annyira beállítva, mint szokott, közben arrébb léptem. Tekintetem nem vettem le a lányról. Jól megnéztem magamnak, nem zavartattam magam. Most figyeltem meg igazán az arcát. Túl szép, hogy ilyet csináljon. Álltam a tekintetét. Ma eléggé emberien festettem, nem éltem ki túlzottan a sminkelés iránti vágyamat, éppen csak hangsúlyoztam a szemem, azt is csak azért, mert minden lehetséges módon a felsőbbrendűségem akartam kifejezni.
- Tedd azt el, nem áll jól - intettem a fejemmel a fegyver felé, de akkor sem vettem le a szemem a lányról, már biztos, hogy az ellenség oldalán áll, csak azt nem tudom, hogy minden vágya kinyírni valakit vagy pont én kellek neki.

&Jason Tucker

Nem tudod ki vagyok?...

Jason hangja megvetően csengett, az agyam kattogott, tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem, a mai, hogy végre megbosszuljam édesanyám halálát.
-Meglepődnél milyen pontosan szíven lőlek.-szeretem mikor alá becsülnek, olyankor érzem csak igazán, hogy igen is hatszor gyorsabban képes vagyok megtenni bármit, mint azt sokan hinnék. Újra hozzám szólt, egy mozdulattal eltolta a fegyvert tartó kezemet, megvető mosolyt villantottam rá, de nem szólaltam meg. Kiakadva, én? Ugyan hová gondol? Nyolc éve táplálom magamban a haragot, most pedig, hogy végre szemtől szemben állhatok vele, és megtorolhatom azt a fájdalmat amit okozott... Újabb kérdés, majd ellépett előlem, ekkor szakadt el a cérna, ismét ráfogtam a fegyvert.
-Te már beszennyezted a kezed Jason! Mindent tudok rólad. Nem félek kioltani egy olyan ember életét, akinek cseppet sem állt szándékában körülnézni, hogy kit is gyilkol meg valójában. Nem ismersz meg igaz?-néztem ahogy tetőtől talpig felmér, mire felhorkantam.
-Mi van? Nem láttál még nőt, vagy keselyű voltál előző életedben? Örömömre szolgálna, ha nem körözgetnél körülöttem.-billentem kissé oldalra a fejem. Egy cseppet sem kívántam több időt eltölteni vele egy helyen, csak a dolgom akarom elvégezni.
-Ha jó lenne az arc memóriád, már régen kitalálhattad volna, hogy ki vagyok. Ó! Várj! Hiszen te soha a büdös életben nem láttál még!-kacagok fel, és megrázom a fejem. A kapucni szépen aláhull, teljes rálátást biztosítva a fejem tetejére, hajam is kicsusszan alóla, és göndör fürtökben állapodik meg a mellkasom felet két oldalt. Egy határozott lépéssel megállítom a körözését a fiúnak, majd a szökőkúthoz nyomom, mivel nem vagyunk olyan távol.
-Nézz a szemembe, és mondd, kire emlékeztetek? Mond el milyen megölni egy tíz éves kislány édesanyját? Élvezted hogy elvehetted Keela Clayton életét? Nem tudtad, hogy a családban már van egy kisgyermek, egy kislány, aki aznap éjjel kapott utoljára csókot az anyukájától? Egyáltalán nem jutott eszedbe, hogy egy kicsit is körülnézz az ellenség háza táján? Mondd, téged ki a nyavalya képzett ki? Elárulom pocsék munkát végzett! De most megfizetsz ezért Jason Tucker! Soha senkit nem fogsz már úgy bántani, mint engem, mert én teszek róla ebben a pillanatban...-ahogy kérdezgettem, az esemény olyan világosan élt bennem, hogy könnyek szöktek a szemembe, a fegyverem mereven Jason halántékához tartottam, ám valamiért képtelen voltam elsütni a fegyvert... Nem tudtam megtenni. Mélyet sóhajtottam, leengedtem a fegyvert, kinéztem magamnak a legtávolabbi fát.
-Nézd a csúcsán azt az egy kis levelet...-mutattam a fiúnak, a következő pillanatban elsütöttem a fegyvert, a levelet elszakítottam a fától, madarak röppentek fel ijedten, én pedig elléptem a fiú elől.
-Képes vagyok a fal tetejéről eltalálni, ha még nem találtad ki. Most menj haza, és felejtsd el, hogy láttál. Én pedig, mondjuk azt, hogy elégtételt vettem ezzel az estével. Nem foglak többet keresni.-néztem a szemébe, és a kapu felé indultam, rájöttem, hogy boldogabbnak érzem magam azért, hogy nem öltem... Nem is a megfélemlítés volt a célom, egyszerűen szemtől szembe találkoznom kellett vele. Anya tudom, hogy nem haragszik, maximum apám fog, ha megtudja, hogy kiszöktem éjjel, mikor nem is lenne szabad...

Ahogy eltoltam a kezét, nem tett semmit, de amikor elléptem, megint rám fogta a fegyvert. Nem tudtam, mit akartam mondani, kitörölt mindent az első mondata. A saját nevem hallottam az ő szájából. Nem hinném, hogy bemutatkoztam volna.
- Megelőzött a hírem? - játszottam tovább, mint aki teljesen nyugodt. Az viszont nagyon érdekelt, honnan ismer vagy legalábbis honnan tudja a nevem. Végigmértem a lányt, pont erre akartam rájönni, amikor ő is feltette a kérdést. Fogalmam sem volt, ki ő. Szóvá is tette, de akkor sem vettem le róla a szemem, figyeltem, ahogy leveszi a kapucnit, de nem állt össze a kép, egészed addig amíg közölte, hogy nem is láttam még. Ettől megnyugodtam, szoktam emlékezni és zavart, hogy nem emlékszek. Igen, nyírtam már ki valakit, de erről neki nem kéne tudnia. Bizalmatlan pillantással méregettem, amíg el nem árulta a titkát. A szökőkúthoz nyomott. Meglepődtem, mennyi erő van a törékeny testében. Ebben hasonlít rám, belőlem sem nézik ki, de van bennem erő. A fegyvert a halántékomhoz nyomta. Nem féltem, de valami elindult bennem, kicsit gyorsabban kapkodtam a levegőt, de ennyi, valamiért nem gondoltam, hogy meg fogja tenni. Igazam lett. Ahogy elmondta, honnan ismer, leengedte a fegyvert. Célba vett egy falevelet és hibátlanul eltalálta. Elismerően néztem rá. Már tudtam, hogy ki lehet. A nevét nem tudtam, csak azt, hogy Clayton, az ellenségem lánya. Az volt a feladatom, hogy kinyírjam a feleségét, így lehettem csak a belvárosiak vezére. Így lettem beavatva, ezzel kellett megmutatnom, hogy alkalmas vagyok a feladatra. Megcsináltam, senki nem tudta, ki tette. Legalábbis eddig úgy tűnt. Nem vettem számításba, hogy van gyerekük. Hibáztam. Számolgatni kezdtem, a lány fiatal volt, de ezek szerint akkor már elég idős ahhoz, hogy tudja, mi történik és megismerje az arcom még ennyi idő után is. Tudtam, hogy nem fog bántani. Nem is ettől féltem. Inkább csak nem akartam belegondolni ebbe az egészbe. Profi vagyok és ezt nem engedhetem meg magamnak. A lány a szemembe nézett, aztán megfordult és elindult a kapu felé.
- Várj - kiáltottam utána, de el is indultam, megfogtam a karját és ezzel megállásra késztettem. Magam felé fordítottam. Nem tudtam, mit akarok neki mondani, csak azt tudtam, hogy azt akartam, maradjon még. Szótlanul néztem a szemeibe.
- Követtél? - ennél értelmesebb kérdés nem jutott eszembe, de valamit mondanom kellett. Nem tudtam, mit tudhat rólam.
- Kutattál utánam? Találtál valami érdekeset? - fejem oldalra billentettem, mintha valami nagyon érdekes dologról beszélnénk. Tényleg érdekelt, mit tud.
- Ez így nem kiegyenlített. Ha már nem öltél meg, akkor áruld el a neved és, hogy mit tudsz. Akkor lesznek egyenlőek az erőviszonyok szöszi - még mindig így hívtam és talán eléggé zavarja ahhoz, hogy elárulja a nevét. Mondjuk a lényeget tudom. Már elárulta, kinek a lánya, ha most szólnék, hogy nézzenek utána, előbb meglenne a válasz, mint hogy visszaérék a belvárosba, de adtam neki lehetőséget, hogy ő mondja el. Nem szeretem, ha nem én irányítok és most kicsit kezdett kicsúszni a kezemből, a lány előnyösebb helyzetben van.

&Jason Tucker

Neked nem mondok semmit...

Megvető pillantásom csak nem hagyott alább, még játszani is volt ideje. A hírneve? Ugyan már, ennyire nem nézhet kezdőnek. Látszólag nyugodt volt, de ahogy a szökőkúthoz nyomtam és a fegyver a halántékát érintette a levegőt gyorsabban kezdte el szedni. Azt hittem meg fogom tudni tenni, és akkor majd megnyugszik a kis lelkem, de nem így lett. Egyszerű kérdésekkel bombáztam, és próbáltam rájönni miért nem húzom meg a ravaszt. Végül pedig apró instrukciókat adtam neki, hogy menjen haza, és felejtse el, hogy látott. Elindultam a kapu felé, hogy én is hazaérjek mielőtt apám rájön arra, hogy elhagytam a házat. De nem tettem meg öt lépést megállított. Gyűlöltem ha ismeretlenek érintenek meg, és ez most sem volt másként, mikor maga felé fordított szemeim szikrát szórtak.
-Eressz!-sziszegtem arcába, és próbáltam kirántani a kezem az övéből, ám ez nem sikerült.
-Követtelek persze... Ott mentél el a házunk előtt. Nem vagy láthatatlan.-vágtam megvető arcot, a hangomon is érződött, hogy ez nem az a pillanat mikor beszélgetni vágyom. Főleg nem vele. Újabb kérdéseket dobott felém, miközben még mindig a karomat fogta, kezdtem elveszteni a türelmem.
-Nincs semmi amit neked mondhatnék. Nem érdemled meg Jason. Mielőtt a fejedbe vennéd, hogy keresgélni kezdesz utánam, előre szólok semmi értelme. Minden jegyzőkönyvben talált gyermekként vagyok feltüntetve. Sosem fogsz megtudni rólam semmit.-fogva tartottam pillantását, miközben a hold egyre magasabbra kúszott. Szerintem egyikőnknek sem fog kedvezni ez az éjszaka, ha továbbra is beszélgetünk.
-Legyen elég annyi, hogy egész kicsi korom óta mindent tudok rólad. Anyám halála óta minden lépésedet figyeltem. Csak három éve nem láttalak... Nincs születési helyem, és rengeteg részén jártam a világnak, holott az életem felét nem éltem még le. Ha annyira zavar a tudatlanságod, akkor itt az alkalom, hogy megölj!-suttogtam fagyosan. Kitéptem a kezéből a kezemet és két lépést elhátráltam.
-Utálom ha idegenek fogdosnak, és nem kívánatos személy vagy az életemben. Szeretném ha örökre eltűnnél, és soha többet nem látnálak. Felejtsd el a mai éjszakát, és ne gondolkodj ezen többé. Örülj annak, hogy meghagytam azt a szaros semmirevaló kis életedet. Tényleg nem éri meg, hogy veled mocskoljam be a kezem.-ráztam meg a fejem, nem vettem le róla a szemem, nem fordítottam el a fejem, holott már régen mennem kellett volna.
-Ha megtudják, hogy áthaladtál a külvárosiak területén meghalhatsz... Szerencséd, hogy én vettelek csak észre. Olyan vagy, mint egy gyerek.-billentettem oldalra a fejem, és kényes szemforgatásba kezdek.
-Mire jó az neked, hogy ilyen veszélynek teszed ki magad? Mikor tudod nagyon jól, hogy te vagy az első számú célpont... Komolyan nem értelek.-áthelyeztem a test súlyom egyik lábamról a másikra, majd felszegtem az állam. Elgondolkodtam rajta, hogy ha elárulom a nevem mivel járhat. Az összes érzékszervem ellenezte a dolgot, így maradtam névtelen játékos.
-Hülye vagyok... de felajánlom a segítségem, hogy baj nélkül visszajuttatlak a belvárosba. Apám már otthon kell legyen, és felfedezte a szökésemet, akkor legalább legyen valami értelmes dolog miatt hiány otthon, hogy nem vagyok. Ha már nem tettem meg azt amire nyolc éve készülök. Hogy döntesz? Tovább faggatózol, vagy megengeded, hogy segítsek, onnantól viszont újra ismeretlen emberek leszünk egymás számára...-állítom azonnal döntés elé, nem fogom hagyni, hogy az ujja köré csavarjon. Volt már elég csajos sztorija amiről tudok, és nem kívánok trófea lenni a többi között. Nincs az a pénz, amiért ezt bevállalnám.

Nem szereti, ha hozzáér valaki vagy csak én ne érjek hozzá, ezt nem tudtam eldönteni, de ahogy magam felé fordítottam, szemei szikrákat szórtak. Ennek hangot is adott. Szóval a házuk előtt mentem el. Tudtam magamtól is, hogy ma eléggé figyelmetlen vagyok, de nem gondoltam, hogy ennyire. Igazából azt sem tudom, miért jöttem ide, mindenkinek azt mondtam, hogy körbenézek, de nem néztem, azt sem tudtam merre mentem, csak el akartam jönni ide és egyedül lenni. Hát nem jött össze.
- Mindenkinek van szennyese. Mindenki hibázik... látod, még én is - váltottam először fenyegető, majd inkább kedvesebb hangnemre. Nehezemre esett bevallani, de volt valami abban, amit mondott. Olyan voltam, mint egy gyerek, nem figyeltem, nem voltam elővigyázatos az ellenség területén.
- Teljesen mindegy mit tartalmaznak rólad az iratok, nincs olyan ember, akiről ne tudám kideríteni az alsógatyájának a méretét is, bár... adott esetben inkább tangára tippelnék - húztam mosolyra a számat. Nem árulta el a nevét, de nem is erőszakoskodtam, mire visszaérek a belvárosba, már tudni fogom. A bemérhetetlen telefonom nem buktat le az ellenség területén, viszont mindent rögzít, a beszélgetéseket is. Mondjuk azt hiszem a lány minden szava maradandó.
- Miért ne tehetném ki magam veszélynek? - vontam meg a vállam, olyan arckifejezéssel, mint akit tényleg nem érdekel, mi történik, azt csinálja, amit akar, nem veszi figyelembe a veszélyeket.
- Izgalom nélkül unalmas az élet. Különben meg neked mindegy nem? Éppen te akartál eltenni láb alól nemrég - vetettem oda neki, talán kicsit nyersebb hangnemben, mint akartam. Egyből meg is bántam, ami nem szokásom, de utána olyat mondott, amitől egy pillanatra tátva maradt a szám.
- Elég nagyfiú vagyok már, visszatalálok anélkül is, hogy ólommérgezést kapnék - válaszoltam kapásból, nem tehetek róla, mindig előbb jár a szám, mint hogy gondolkodnék, de be kellett látnom, volt igazság abban, amit az ismeretlen lány mondott.
- Igazad van, kicsit alábecsültem a helyzetet - vallottam be és húztam a számat, utáltam elismerni, ha valakinek igaza van. Mutattam, hogy indulhatunk és követtem a lányt. Szorosan a háta mögött voltam, közben elküldtem egy üzenetet a telefonomról a beosztottamnak, aki a legjobb ismeretlenek kilétének felderítésében. Ha jól gondolom, mire a városfalhoz érünk, már tudni fogom a nevét. Elég gyorsan haladtunk, aztán egyszer csak megfogtam a lány karját, ahogy korábban, magamhoz rántottam, de most a másik kezemmel befogtam a száját is. Szorosan álltunk egy fa mögött, amikor a szememmel jeleztem neki, hogy nem vagyunk egyedül és lehetőleg ne csapjon zajt. Lassan elvettem a kezem a szája elöl.
- Van ott valaki - jegyeztem meg, elég jól hallható volt, ahogy ropog alatta a talaj. Ha rejtőzködni próbált, elég rosszul csinálta.
- Menjünk inkább arra - vettem át az irányítást. Elég jól ismertem a környéket, gyakran jártam erre, de akartam, hogy elkísérjen a Clayton lány. Most én mentem elöl, kézen fogtam és gyorsítottam a lépteimet, mert hallottam, hogy az illető vagy minket követett egyénként is vagy csak észrevett, de utánunk jött. Nem értem, hogy nem vehettem észre korábban. Elég rossz hatással van rám a lány. Eddig még egy csaj sem vonta el a figyelmem, nem értettem, miért van rám ekkora hatással. Már láttam a városfalat, amikor éreztem, hogy rezeg a telefonom. Cattie-bri. Hát megvagy. Önelégült mosoly ült a képemen, de nem volt időm örülni, az idegen meggyorsította a lépéseit, nekünk is sietni kellett. Nem volt más választásom, futottunk, átmentünk az átjárón, egyenesen a belvárosba, majd szinte betuszkoltam a lányt a terepjárómba.
- Nem hagyhattalak ott Cattie-bri, az az alak nem külvárosi volt - jegyeztem meg, többet nem árultam el, de nem voltam benne biztos, hogy ide nem jön utánunk. Az egyetlen hely, ahol biztonságban lehetünk, a lakásom. Végigszáguldottunk a városon, le a mélygarázsba, majd egyenesen a privát liftembe. Behúztam a lányt, beütöttem a kódot és megnyomtam az egyetlen gombot, hiszen a lift csak a mélygarázs és a lakásom között közlekedett. A lány szorosan a falhoz simult, én meg előtte álltam, megtámaszkodtam kezemmel a feje mellett és szapora szívverésem ellenére is a szemébe néztem. Nem igazán izgattam magam azon, ami történt. Sokkal inkább az érdekelt, mit fogok csinálni a lánnyal.

&Jason Tucker

Futás...

Nem gondoltam volna, hogy végül belemegy abba, hogy én juttassam vissza a városfalhoz. Vártam, míg megvívja magával ezt a csatát, majd ahogy mutatta, hogy induljunk el is indultam kifelé. Úgy voltam vele, hogy amelyik úton jöttünk, azon vissza is tudunk menni. A kapucnit újra a fejemre dobtam, és szünet nélkül sétáltam a fiú előtt. Közelebb sétált hozzám, mint kellett volna, de most nem szóltam érte, csendben és hangtalanul közlekedtünk, míg újra meg nem ragadta a karom, és magához nem rántott. Egyik keze a számra kulcsolódott, miközben nekem már a rémület tükröződött a szememben, mi az istent akar? Aztán ahogy tekintetét figyeltem, mutatta, hogy valaki más is van rajtunk kívül, megértettem, bár először azt hittem, hogy itt fog megölni azért rémültem meg. Elvette a kezét, majd szóban is megerősítette, hogy nem csak ketten vagyunk. Csendben káromkodtam egy jó ízűt, majd bólintottam mikor Jason átvette az irányítást. A tempó egyre gyorsabb lett, az idegen vagy követett, vagy csak észrevett minket, de ez se nekem, se a kezemet szorongató fiúnak nem kedvezett. Amikor már ott tartottunk, hogy futnunk kellett, a kapucni lecsúszott a fejemről, ijedten kaptam utána, hogy visszarángassam, de ekkor már az alagúton át haladtunk a belváros felé. Megrémültem, nekem nem szabadna idejönni. Jason beültetett a kocsijába, majd beült ő is, rám pillantott, és megszólalt, kimondta a nevem... Mi? Szerintem még a szám is tátva maradt.
-Ha nem külvárosi, akkor te miért rohantál? Nekem nem kellene itt lennem. Engedj hazamennem Jason!-szólaltam meg végre a pillanatnyi sokktól, de már késő volt, a terepjáró elindult, én pedig fogságba estem. Egész úton a visszapillantóba pislogtam, és mikor valakit megláttam az utcákon összehúztam magam. Ez nem az én felségterületem, holott nem egyszer jártam itt felderítésen. Akkor is, most minden ismeretlennek számított, és az ellenségemmel vagyok egy légtérbe, ki tudja meddig? Egy mélygarázsba hajtott a kocsival, majd egy liftbe léptünk be. Én hülye kezdtem megbízni benne. A lift falához simultam, és próbáltam a lehető legkisebbre összehúzni magam. Miután beütötte a kódot Jason felém fordult, keze a fejem mellett pihent, és szüntelenül a szemembe nézett, képtelen voltam elfordítani a tekintetem. Szégyen de bevallom megigéztek a szemei, olyan kék szeme van, hogy ilyet még életemben nem láttam.
-Mit teszel most velem? Fogságba estem a legnagyobb ellenségemnél... Semmire sem jutottam ma éjszaka.-vontam fel a szemöldököm, és végre el tudtam fordítani a tekintetem róla.
-Miért nem öltél meg inkább?-tettem fel a szemrehányó kérdést, és elhúztam a számat.

//A kövi post mehet a házadba//